Imre Flóra

Haratius* utolsó szerelme

Vágy ez? Ki tudja? Más, ami volt, a vágy.
Mégis, ne hagyj el! Nézem a két szemed,
    s akár a forrás partja mellett,
        újra magam vagyok, újra élek.

Fölöttem elszállt kétszer is annyi tél,
ahány tavasztól bimbaja harmatos
    testednek; árnyas völgyeiben
        hagyd kimerült fejemet pihenni.

Kezed s az arcod gyermekien puha;
az én kezem már, nézd, csupa barna ín.
    Megőszültem. Maradj velem még,
        arcodat és kezedet ne vidd el!

.......................

_{/*Törtem a fejem és keresgéltem a neten, eldöntendő, vajon elírás-e ez /Haratius-Horatius/, de nem találtam meggyőző bizonyítékot sem erre, sem arra. Így aztán hagyom úgy, ahogy felleltem. Persze valószínű, hogy ez csak hiányos irodalmi/történelmi ismereteim bizonyítéka/}