És a maradék öt cucc 2021-ből.
Steve Hackett, Surrender of Silence
Hosszú évek után most újrahallgatva a (nem akusztikus és nem Revisited-) sorlemezeit, tudni vélem, honnan eredeztethető Hackettnek ez a mai, szerintem 2010-re kikristályosodott, markáns és összetéveszthetetlen stílusa. Persze mondhatni, hogy – legalábbis a gitárstílus - már 1971-ből, vagy mondjuk az Acolyte-tól, de ahol ez a mai dalai döntő többségére jellemző fúziós, gyakran nagyzenekari kíséretű, világzenei elemeket is jócskán magába olvasztó, sajátos hangzásvilág először megjelenik, az a ’99-es Darktown (Rise Again és The Golden Age of Steam).
A kétezres évek két „normál” sorlemeze (To Watch the Storms, Wild Orchids) nekem még afféle átmenetnek tűnnek, melyekben a „régi” Hackett és a lassan, de biztosan tért nyerő új hangzásvilág mellett ott van még több olyan, a jó Steve-re mindig is kevéssé jellemző stílusú szerzemény, amik aztán 2010-re vagy teljesen kikopnak, vagy hősünk a későbbiekben egyszerűen a saját képére formálja őket. Ezen a két albumon több elképesztően jó dal éppúgy van, mint jópár totál jellegtelen és felejthető.
Aztán a 2010-es fordulat, az Out of the Tunnel’s Mouth, amely szerintem a Spectral Mornings (esetleg a Defector), azaz harminc év után Hackett legjobb sorlemeze. A mai trademark itt érik be, itt áll teljesen össze, és válik szinte kizárólagossá; a többé-kevésbé menetrendszerűen megjelenő akusztikus albumokat leszámítva évtizedek óta nem volt ennyire letisztult hangzású anyaga. Ezen a lemezen vagy erős, vagy nagyon erős dolgok vannak.
És innentől már minimum ugyanez a helyzet, de inkább jobb. A Beyond the Shrided Horizon szerintem még hasonlóan erős, a Wolflightot és a Night Sirent nem is tudom, miért, de picit erősebbnek, az At the Edge of Lightot pedig, ha lehet, határozottan ütősebbnek érzem, talán mert a bivalyerős dalok egyszerűen itt vannak túlsúlyban; mestermű, és bár biztos furának hat egy akkor 69 éves zenész kapcsán ilyet mondani, szerintem az album a modern prog egyik gyöngyszeme.
De ez talán nem is csoda: a 60-as és 70-es években indult progresszív rock zenészei közül gyakorlatilag Hackett az, aki toronymagasan kiemelkedik újat és érvényeset hozó, azaz nem a múltból élő aktivitásban és termékenységben. A tavalyi évösszegzésemben Howe kapcsán, az ő kvázi ellenpontjaként hoztam példának Hackettet, akiben sokkalta több volt és van, mint az élvonalbeli bandájával töltött időben. Az eredeti progzenekaruk mellett/után új stílust kialakítók és azzal aztán kiteljesedők igen szűk csoportjában (Fish mellett) talán ő az egyetlen jelenleg is aktív tag. (Gabriel, a két Anderson, Waters, Morse, Steven Wilson esetében különböző okok miatt ez csupán részben igaz, más szóbajöhető nevek pedig nem is jutnak eszembe).
Az új album tartja az At the Edge szintjét. Már önmagában a dobosok névsora (d’Virgilio, Ehart, Blundell) túlmutat önmagán, és például az sem mellékes, hogy Reingold tolja a basszust. Dugig van nemcsak bitangerős, hanem kifejezetten markáns dalokkal, ami számomra tényleg kicsit meglepő egy ilyen korú, és kétévente új szerzeményekből álló lemezeket kiadó zenésztől. A Prokofjev-balett ismert dallamain alapuló, és nem éppen Emersonék hatásvadász feldolgozásmódjához hasonlatos Natalia, a Musical Box mindannyiunkba beleégett gitáros őrületét idéző Relaxation Music for Sharks, az afrikai motívumokkal teljesen átjárt, igen izgalmas Wingbeats, a keleti ízekkel ugyanígy átitatott Shanghai to Samarkand, a Nad Sylvan által énekelt, komplex The Devil’s Cathedral, a szintén sűrűn ütemváltogató Held in the Shadows, a karcosságával ütő Fox’s Tango, az elképesztő riffekkel bíró Day of the Dead, a klasszikus Hackett-szólókkal tűzdelt, fájdalmasan szép Scorched Earth…
Nekem az eddig ismert másfél tucat közül a 2021-es év albuma.
The Neal Morse Band, Innocence and Danger
(Morse legutóbbijáról a tavalyi évösszegzőben írtam).
A banda negyedik albuma, és sokkal inkább hasonlít az elsőhöz (The Grand Experiment, 2015), mint a másik kettőhöz (Similitude és Great Adventure); sőt, mint bármelyik más Morse-anyaghoz. Ennek két fő oka lehet. A zenekarnak fix tagjai vannak (Morse, George, Portnoy, Hubauer, Gillette), akiknek pedig mindegyike részt vesz a dalszerzésben, lemezenként felteszem, eltérő arányban, és persze mindig a jó Neal a fő szerző, míg a Morse-albumokon ő az egyedüli (bár ha jól tudom, Portnoy és George besegít néhol). Márpedig a dalszerző személye nyilván hatással szokott lenni az adott szerzeményre, és ez a Band esetében is azzal együtt van így, hogy a végeredmény, azaz az egyes daloknak és lemezeknek a stílusa, hangzásvilága, mindene nagyon tipikusan Morse-os szokott lenni.
A másik ok, hogy az új album éppúgy nem konceptalbum, ahogy az Experiment sem, míg a másik kettő igen. Ez pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezen a kettőn lazábbra vehetik a figurát, hisz nem köti őket semmi olyasmi, mint a koncepthez illő egységes mondanivaló, megszólalás, hangzásvilág stb. És veszik is, így pedig a zene nem, sőt messze nem annyira monolit-jellegű, mint a másik kettőn. Magyarán kicsit változatosabbak, többfélék a számok, ami pedig az önmagát folytonosan ismétlő, mondhatni zeneileg becsontosodott Morse esetében mindenképp pozitívum.
Szóval ilyen az Experiment, és ilyen az új anyag. Csak utóbbi szerintem kicsit jobb, még ha – mint amúgy minden nem worship-dolog Morse-tól – a 2015-ös is teljesen okés és élvezhető. És leginkább a két hosszú szerzemény (Not Afraid II, Beyond the Years), közülük is az utóbbi az, ami miatt erősebbnek tartom. Az Experimenten egyetlen hosszú van (Alive Again), azt más Morse-monstrumokkal összevetve nem tartom különösebben érdekesnek.
A Beyondot igen: szokatlanul sokrétű, összetett, és az unásig ismert Morse-panelek mellett sok izgalmasabb dolog van, míg arányában kevés pátosz és teatralitás. Persze egyetlen pillanatában sem eredeti, de ilyet Morse-tól senki nem is vár, hisz ő pont nem ebben jó, ugye. De legalább (sokszor) baromi jól szól, itt-ott kifejezetten üt is, és eleve hozza mindazt, amiért a jó Nealt szeretni szokás. (Egyébként a szám nagyjából harmadik harmada tisztára olyan, mintha az ezredforduló körüli DT-t hallanám).
A Not Afraid II egy fokkal talán minden tekintetben halványabb, de még ez is tud ütni, és ami az albumon még igen jól sikerült, az a Bridge over Trouled Water. Tulajdonképpen csodálkozom is, hogy Morse csak most dolgozta fel, hisz az eredeti egyenesen ordít egy olyan igényesen felturbózott és ütőssé tett, egyben patetikus és hatásvadász cover után, amilyenben Morse és Portnoy gyakorlatilag egyeduralkodók… A többi dal egyszerűen csak rendben van, még ha nem is különösebben erősek.
Ha Morse tartja ezt a szintet – amibe persze beletartozik a sablonok erősen kordában tartása is -, akkor a következő lemezeket is örömmel fogom hallgatni, még ha tudom, messze nem annyit fognak pörögni, mint mások olyan albumai, amiken új dolgok is vannak, egyben nem ilyen gyakorisággal találkozom velük.
The Watch, The Art of Bleeding
Az olasz banda nyolcadik albuma a 2001-es debüt óta. A kezdetben erősen, sőt deklaráltan a Gabriel-érás Genesis modorában játszó Rossettiék lassan hagyták el azt az időközben egyébként korai Collins-érás jegyeket is felvevő irányvonalat, és ezzel párhuzamosan alakították ki a mára szerintem igen egyedivé vált stílust, mely még a jó Simone Gabrieles orgánumával együtt is inkább csak emlékeztet ebben-abban a hetvenes évekbeli Genesisre. Mondjuk a hangzásvilág a kezdetekben sem volt egy az egyben a nagy példaképé, lévén már akkor megvolt a ma is nagyon jellemző két jegy, a sötét, darkos tónus, valamint az ehhez részben hozzájáruló, egyedi módon karcos gitár-aláfestés.
A 2011-es ötödik lemez, a Timeless a banda történetében először tartalmaz Genesis-feldolgozást, rögtön hármat is Gabrielék korai korszakából, ám érdekesmód pont ez az album, amelyiken utoljára lehet gyakori Genesis-utánérzésünk: a következő Tracks from the Alps már egy friss és megújult, hangzásában határozottan egyedivé csiszolódott, nagyszerű zenekart mutat, néhol egyenesen remekbeszabott dalokkal (ATLAS, The Last Mile, Devil’s Bridge).
Ezt az irányt folytatja a ’17-es Seven szintén jópár igen erős dologgal: Blackest Deeds, Tightrope, az újhullámosan dark Disappearing Act, valamint a Timeless óta először a Genesishez visszanyúló After the Blast. És ezen szerepel a még a ’75-ös Acolyte-on megjelent Hackett-dal, a jócskán átdolgozott The Hermit, magának a jó Steve-nek a szólójával.
Az új album annyiban csavar a dolgon, hogy úgy tartja meg a zene a rájuk jellemző egyediségét, hogy bizonyos dolgokban mégis eltér a két legutóbbi lemez hangzásától. Nekem a mellotron visszatérése a leginkább szembeszökő: a korai albumokon gyakori volt, aztán a tízes években visszaszorult, ám itt hirtelen ismét olyan sűrűn hallani, mint eddig tán még semelyik anyagukon. Ez egyébként jó, mert egyszerűen remekül illik ebbe a zenébe. Igaz viszont, hogy (szerintem) ezzel összefüggésben pár dalban egyes Genesises jegyek ismét markánsabban vannak itt jelen, ám ez egyáltalán nem válik a lemez hátrányára, sőt, Rossettiéknek ezt ugyanis az elmúlt évekre sikerült kifejezetten finommá és ízlésessé csiszolniuk.
A másik, hogy a fentebb írt jellegzetesen karcos gitártémák, amik idáig mindegyik albumon meghatározóak voltak, itt kevésbé jellemzőek. Helyette részben mellotron van, részben billentyűhangzások és -hangszínek olyan változatosságban, ami viszont idáig nem volt. És ez szintén igen jó dolog, mert már önmagában izgalmassá teszi az egyes dalokat.
A harmadik pedig, hogy ez az első konceptanyaguk (az erőszak természetéről), és ez mint általában, náluk is némileg összébb rántja, egységesebbé teszi a zenét, amire a lemez első két és utolsó számán végigvonuló, amúgy roppant melodikus téma csupán feltűnő példa. Egyébként ez utóbbi három dal közül az intró utáni, elektronikus szinti által kísért, erőteljes Red, és az alapvetően sodró lendületű, összetett Red Is Deep olyan bitangerős dolgok, amilyeneket idáig még nem hallottam tőlük.
Egy szó mint száz, nem tudom, ez az album tetszik-e legjobban, de az biztos, hogy az utolsó három lemezük az addigra kiérlelt saját hang okán sokkal jobban fekszik, mint az azokat megelőzők.
Steven Wilson, The Future Bites
Nem tudom, mások általában hogy vannak vele, de én egyáltalán nem lepődtem meg az új lemezen, a stílusán, a megszólaláson. Ha a szcénában valaki kifejezetten kísérletezőnek, határokat feszegetőnek számít, akkor például Wilson nagyon az. Már eleve a PT zenéjében is sokféle stílus érhető tetten, adott albumtól függően több-kevesebb rock, progmetál, heavy prog, klasszikus prog, elektronika, pszichedelia, industrial, ambient, pontosabban ezek ilyen-olyan keveréke, ami alapból nem igazán gyakori, és pláne egy progrock-előadóként elkönyveltség esetében nem az. A zenekar aktivitásának felfüggesztésével nagyjából egyidőben kezdődött szóló-munkássága pedig valamennyire viszi tovább ezt az eklektikát, ami nyilván nem meglepő, hisz ugye eleve ő (volt) a banda motorja.
Nekem egyébként úgy általában a szólómunkái valamiért jobban fekszenek, mint a PT zenéje, többet és szívesebben hallgatom őket, még ha a Fear of a Blank Planetet tartom is majdnem annyira bitangjónak, mint a szólói legjobbját, a The Raven That…-et. Talán mert egyszerűen izgalmasabbak, valamint ezek már egy beérett zenész kiérlelt, letisztult munkái, már ha a jó Steven esetében egyáltalán helyénvaló a letisztultság fogalma.
Szóval négy év után itt az új album, melynek stílusa csak lazán kapcsolódik bármelyik szólójához vagy Porcupine-hoz. (Egyéb projektjeit /Blackfield, No-Man, Storm Corrosion/ nem ismerem). Leginkább talán a legutóbbi To the Bone-hoz, bár a megelőző Hand.Cannot.Erase-zsel együtt még az is sokkal közelebb áll a Raven zseniális progrockjához, mint ehhez a lemezhez. Az összes PT és a szólók közül egyértelműen a leginkább „popos”, azaz egyszerűbb struktúrájú dalokból álló és könnyen emészthető darab. Hagyományos dob például nem is igen hallható, dobgép adja a ritmusokat. A hangszerelés természetesen ettől még tök rendben van, szerintem minden kurvajól szól, ami Wilson esetében persze alap. Ahogy a markáns mondanivaló is, ami itt speciel napjaink fogyasztói társadalmának burkolatlan kritikája.
Vannak dalok, melyek számomra ha nem is rosszak, de semmilyenek; vannak jobbak, és van pár igazán jó: a lüktető, gitárral izgalmasan kísért, sajnos túl rövid Self, az eddigi munkáihoz leginkább hasonló 12 Things I Forgot, az ütemváltogatós Eminent Sleaze, és a főtémájában sodróan pulzáló, majd tízperces Personal Shopper.
Egyáltalán nem rossz ez az album, csak egyszerűen nem olyan füllel, nem olyan várakozással kell hallgatni, mint (leginkább) a Ravent, de akár bármelyik más szólólemezt. Más kérdés, hogy részemről a jövőben szívesebben vennék tőle Raven-, Hand- és Bone-szerű lemezeket, de a Grace for Drowninghoz, és talán az Insurgentes-hez hasonlatosakat is.
Yes, The Quest
Sokan, sokszor, sokmindent leírtunk már a Yesről, pláne az elmúlt tíz évük kapcsán, úgyhogy nem akarom a zenekart magát különösebben ragozni.
A Fly from Here-ben még volt némi izgalom, bár szerintem tényleg csak minimális, és annál még az Open Your Eyest is sokkal erősebbnek tartom. Aztán az abszolút mélypont, a Yes-mércével katasztrofális Heaven and Earth, benne majdnem nulla érdekes dologgal, és ez a majdnem is igazából csak a Subway Walls miatt van, lévén olyan, mint egy jóféle Asia-szám. (Szerintem egyébként a lemez így, ahogy van, esetleg még némi rápengetésekkel Howe-szólóalbumként sokkal jobban mutatna, és akár némi respektje is lenne).
Majd miután eltemettük a Yest, ’19-ben hirtelen kijött a szűk félórás, szerintem meglepően erős From a Page kislemez; igaz, a négy dalt még közvetlen a Fly idején vették fel a jó Benoit-val, illetve Downes helyett a Wakeman-fiúval, és feltételezhetően utóbbi faktornak van leginkább köze a jólsikerültségéhez. A Fly-nál egyértelműen jobb anyagnak tartom, és a dologból azt a következtetést vontam le, hogy sokkal jobb lenne, ha Oliver lenne a Yes fix billentyűse.
Most itt az új album ismételten Downes-szal, Davisonnal, és Squire híján persze Sherwooddal. Nagyon drukkoltam, hogy jobb legyen a Heavennél, és szerencsére így is lett, még ha a léc elég alacsonyan is volt, ugye. Sőt, sokkal jobb lett. Állítok egy bátrat: a lemez szerintem érdekes keveréke a Heavennek, az Open Your Eyes-nak, a The Laddernek és a Magnificationnek (Fly-t speciel nem érzek benne). Részben amiatt, mert több szám olyan, mintha onnan vagy amonnan szökött volna, részben pedig mert egyes dalokon belül is érzem, hogy ez innen, ez onnan ismerős…
Mindjárt az induló, imponálóan tempós The Ice Bridge, ami jórészt olyan, mintha a Ladderről felejtették volna le, és annyira erős, hogy azt hiszem, ezzel az album rögtön el is érte a csúcspontját… A szintén szolidan összetett Dare to Know főleg a Magificationnel és az Opennel mutat rokonságot, míg a Minus the Man inkább talán csak az utóbbival.
A leghosszabb (8 perces) Leave Well Alone a maga komplexitásával a lemez egy újabb fénypontja, és külön jó benne a ritkán hallott, finom Hammond; amúgy ha valami, akkor a Ladder ugrik be erről is. A The Western Edge-t megint tisztára mintha annakidején az Openre írták volna, de valamiért csak most adták ki. A csendesebb Future Memories a jellegénél fogva gyakorlatilag bárhonnan ismerős lehet, és nagyon feldobják Howe steel-pengetései.
A Music to My Ears a maga langyos Heaven-szerűségével egyértelműen gyenge láncszem, pont ellentétben az igen rokonszenves és megkapóan melodikus Living Islanddel, amely szerintem a Magnification és a Ladder dalaival áll erős rokonságban. Az egyszerű Sister Sleeping Soul jórészt ugyan a Heavenből merít, de szerencsére van benne a többi említett anyagból is.
A Mystery Tour a Yesre nem igazán jellemző karaktere okán kakukkfióka, és amolyan bónuszdalnak érzem, még ha értem is, hogy egy a Beatles felé szeretettel írt, Harrison-szerű pengetésekkel operáló főhajtás… A Damaged World pedig ismét Heaven, és picit jobb is lehetne, ha nem csapná agyon Howe fahangja, bár ennek a dalnak talán az is mindegy.
És ha már a jó Steve: abban érződik, hogy Squire halálával felértékelődött a szerepe, és hogy itt producer is, hogy a szokásosnál többet játszik, vagy legalábbis itt ez jobban előtérbe kerül, márpedig a pengetései szerencsére a régiek, ellentétben mondjuk a dalszerzői képességeivel. Egyébként pedig érződik az egész albumon egyfajta öreges szolidság, komótosság, sőt megfáradtság, még az Ice Bridge-en is, amit ugyan már a Fly és a Heaven is magán visel, ám itt azért feltűnő, mert ezek a dalok többségükben érdekesebbek és nívósabbak azoknál.
Szóval meglepően jó a lemez - mármint nekem, aki már nagyon rég elfogadtam, hogy a Yes, pláne Anderson és Wakeman nélkül nem hogy a fénykorhoz, de a Keystudio dalaihoz fogható dolgokat sem lesz már képes sosem kiadni.
