A túlfeszültség impulzust úgy képzeld el, mint egy bazinagy feszültségtüskéét, ami megjelenik valahol egy vezetéken (AKÁR A NULLVEZETŐN IS) és vágtatva elindul MINDKÉT IRÁNYBA (tehát nem csak a föld irányába!!! mivel több ezer volt magasból a 230V is földnek látszik :). Nekünk az a jó, ha a túlfeszültség extra energiája 100%-bah a földbe kerül, csakhogy ha ez a feszültségcsúcs olyan ponton is megjelenhet a vezetéken, hogy a túlfeszültség energiája eljuthat olyan készülékekbe is, amelyekben kárt okoz, feltéve, ha nem találkozik útközben a nullát is figyelő túlfeszültség levezetővel.

Ha a veszélyben lévő elektromos berendezéshez előbb ér oda a feszültségcsúcs, mint a földelési ponthoz, akkor a káros energia az ellenállások arányában oszlik meg, tehát nagyon nem mindegy hogy milyen messze van onnan a földelési pont (túlfeszültség esetén a nullát is figyelő túlfeszültség levezetőt is tekintsd földelési pontnak!).

Tehát ha a túlfeszültség védő olyan helyre kerül, ahol a fix föl-nulla összekötés csupán centiméterekre van onnan, ott nincs sok értelme a nullát is megvédeni, de minden más esetben hasznos dolog, ha a (túlfeszültség szempontjából) a nullvezető is minél több ponton le van földelve.

Érdekesség:

ritka eset, de nem példátlan, amikor az egymás mellett futó nullvezető és a földvezető (no meg a fázisok) együtt kapják a túlfeszültség lökést, ebben az esetben a túlfeszültség levezető nem lát feszültség különbséget közöttük, tehát olyan mintha ott sem lenne (villanyszerelő szakkifejezéssel: szart sem ér). Ha a kerítésnél van a villanyóra, ezért százszor okosabb akkor is a háznál leütni a földelő szondát (hogy a földelés pontja minél közelebb legyen a védendő készülékekhez).