Jónás Tamás

Nehézéletû

Tudom, hogy szép a fa. Laktam is rajta már.
Nekem a kérge szól. S azt mondja, hogy halál.
Tudom, hogy mennyit ér szabadnak lenni, jó.
Nekem mégis üres, rémült szenzáció.
Kutattam föld alatt elásott pénz után,
és vártam éjszakára párolgó dél után,
találtam kincset, Istent a csillagok között,
nyugalmam nincsen mégsem, az én szívem köhög.
Gyereknek lenni szép, mint illatos kenyér,
olyan az anya teste, ha gyerekhashoz ér,
varázslatos világ, felesleges mesék
után mondom ki halkan: voltam gyerek, elég.
Szerelmek szénakazla, égett bennem a táj,
az jut eszembe mégis, az égett bőr, ha fáj.
Találtam boldogságot, és feledtem magam,
örülök a halálnak, felettem, hogyha van.
Céltalan, ruhátlan fürödni az idő
mosolygós, suttogós öblében, vagy a kő,
mely naptól langyos, ül lent,
tudom, hogy szép, s ha füllent
egy költő bármit, érték:
most mégis azt kiáltom: nekem ezt mások kérték.
Se tánc, se dal, sem illat örömöt nem okoz.
Tudom a hasznát, mégis mindig zavar a kosz.
Senki, semmi, soha vagy nem jól viszonoz.