Patmore Creative Commons License 2000.01.07 0 0 775
Az analógiás gondolkodás kiveszőben van.

A hülikusok - akik szerint az egyetlen ésszerű világ-nézet az övék - azt hiszik, a "szimbólum" és a "szimbolizált" egymástól elválasztható, a kettő közötti kapcsolat önkényes. Pedig a jelkép egyszerre elválaszott és azonos a jelölt minőséggel, sőt ez utóbbi, ha "létezés"ének nem is feltétele, de "lét"étől elválaszthatatlan az előbbi. Ezért fontos a név - ez is egy szimbólum - aminek nincs neve, az a tudatban nem különült el, kijelölhetetlen és így nemlétező. Az "egyenlőség" a megkülönböztethetőséget támadja, ezzel együtt a lét alapját és a tudat feltételét, de aki ettől a szótól nem vágja hanyat magát, annak jobb esetben ennyit köpnek oda a "felvilágosultak": "takarodj vissza a sztyeppékre, jó lesz ott neked." (nem nyifogok, magyarázom a helyzetet).

A semminek nincs neve. Mert milyen nevet kaphat az, ami nincs?

És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.

Válaszd el a földet a tűztől, a finomat a durvától, gyengéden, hozzáértéssel!

Ha Isten egyenlősdit játszott volna szétválasztás helyett, még mindig egyedül csücsülne a káosz közepén. Amint pedig a teremtésben vmi megjelenik, vele együtt létre jön a neve is. Nem az a név, amit mi használunk, mert az igazi név a jelölttel egy: azért kell Ádámnak megnevezni a teremtményeket, hogy ne ismerje az igazi nevét (1 Móz 2.19.).

Eddig érted?

Előzmény: Cactus (773)