Kis-Mezei Katalin

Felnőttem hozzád

Végül a te erőd sem volt már elég
elkopott vérted, mint halál mögött az ember
kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy
a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver
mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam
s merészen nyújtóztam plafonig válladon
nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj!
nekem csak játék volt, hogy mély a Balaton.
Hol vannak az éjek, míg havat lapátoltál
hogy elveszett anyánkat ajándékkal pótold
hol van már vak dühöm, mi ellened fordult –
elveszett az is. Csak emlék van, hogy jó volt
jó volt a szigorod, és jó volt kemény kezed
bár felnőve előled világgá futottam
nem vettem észre, hogy bennem maradtál
az erőd, az hajtott, hogy eddig eljutottam.
És hol vannak már a zilált-zajos évek
kemény játék volt, míg felnőtté váltam
kellett az erőd, hogy végül megbocsáss,
és elviseld azt, hogy én is megbocsássam.
Felnőttem hozzád, de hol vannak a nyarak
az emlékké száradt születésnapok
mikor egymás vállán sírunk részegen
siratjuk anyát, ki réges-rég halott.
Nekem te legenda, idomulás voltál
de hova lett erőd, mikor hagytad el?
Nem bomlik a rejtély. Most én vagyok erős
és nem szoktam sírni. Már nincs kivel.