Fülöp Kálmán

Léptei alatt sír a kő

Nem véletlen,
felfal magányom,
börtönbe zár a félelem,

a sötét átfésüli
álmom,s a papíron
reszket kezem,

lassan kiég, mi
eddig annyi örömöt,
sok-sok jót adott,

magam sem tudom
mivé lettem,s azt sem,
hogy ki is vagyok,

napjaim szürke térbe
hullnak,s már meg
sem szólít az idő,

úgy megy tovább
rezzenéstelen arccal,
s léptei alatt sír a kő.