"Láttam a koronát!

Hétfő reggel nyolc óra.

– Korona –, mondom a jelszót a Parlament előtti sorompó szigorú őrének. Ő erre komolyan rábólint. Csak mindig előre, a lánckorlát mentén, az ’56-os mécsesig, ott majd megtalálom a kollégáját.

Ez a játék kezdete. Az első mezőre lépünk.

Tétova nyugdíjasokkal a nyomomban kerülöm nagy ívben a teret, tényleg olyanok vagyunk, mint egy társasjáték figurái, hiszen csak a tábla kijelölt részén haladhatunk. De nem merünk kockáztatni, a lánckorláton átlépni, és egyszerűen keresztülvágni. Akkor biztosan kimaradnánk egyszer a dobásból.

A X-es kapunál gondterhelt kormányőr csóválja jöttünkre a fejét.

– Nem maguk az elsők – szögezi le –, sajnálom, de ma nincs koronanézés. A házban dolgoznak, nem lehet csak úgy össze-vissza mászkálni bent.

Azaz délben esetleg, talán, mégis bemehetünk a rendszeres napi egy, magyar állampolgároknak szervezett Országháznéző csoporttal, teszi hozzá némi tűnődés után, reménykeltően. A csoport séta közben vélhetően elhalad majd a korona mellett is. Csak ezért az idegenvezetés miatt fizetni kell.

– Mégis mennyit? – firtatjuk, erre zavart hümmögés a válasz. Hetven vagy nyolcvan forintot, százat? A kormányőr lelkesen találgat. A nyugdíjasok viszont azonnal sarkon fordulnak. Annyit nem ér az egész, mondják, szombaton, meg vasárnap a szomszédok ingyen voltak bent. És addig bámulták a koronát, ameddig csak akarták.

Délelőtt tíz óra. Megint én jövök, újra dobok, és az Országgyűlés idegenforgalmi irodájának mezőjére lépek.

A telefon túlsó végén fásult hang üdvözöl: – Igen, mégis lesz ma koronanézés, meggondoltuk, mert akkora az érdeklődés. Akkor melyik csoporthoz szeretne csatlakozni: egy órakor, háromkor, vagy ötkor menne be?

Egy órában maradunk – biztos, ami biztos –, diktálom a nevem, a számítógép nyilvántartásba vesz. Megnyugszom, hiszen végre sínen vagyok, legalább két mezőt előre léptem

Azért nem árt az óvatosság. Dél után nem sokkal, már ott ácsorgok a X-es kapunál. Átverekszem magam az embereken, hiszen szeretném megtudni a bejutás pontos részleteit is. A tömeget felügyelő délutános kormányőr lassan, tagoltan magyaráz. Nyilván én vagyok az ezeregyszáztizennyolcadik ma, aki ugyanezt kérdezte tőle. Megrendülten értesülök róla, közben változtak a játékszabályok.

– Na, most az engem egyáltalán nem érdekel, hogy magát hol vették telefonon nyilvántartásba, itt ugye a következő történik – mondja már őszinte beleéléssel, miszerint végre megmutathatja valakinek. – Beáll a sor végére, aztán félóránként leszámolunk száz embert, majd ha befér a keretbe, bemehet.

Nincs mit tenni, hátrakullogok, már megint visszaléptem két mezőt.

Most aztán ráérek szép lassan körbenézni, lesem a sorstársaimat. Ki bundában, ki susogó melegítőben, netán talpig atillában, mentében, öltönyben vagy hajléktalannak álcázva, esetleg aranysállal a nyakában, bevásárlószatyrot cipelve, gyereket vonszolva, botra támaszkodva, filmfelvevőt, elemózsiás zacskót szorongatva.

Jó érzés, hogy összeköt minket az elszánt kitartás, sem a hideg, sem a várakozás unalma nem rettenthet el: látni fogjuk a koronát!

Valaki ekkor szkeptikusan felveti – nyilván kiképzett, beépített tömegbomlasztóról van szó –, hogy ugyanezt éveken át megtehettük volna, sokkal egyszerűbb és kényelmesebb módon, csak egy belépőjegyet kellett volna váltanunk a Nemzeti Múzeumba.

Ám az önérzetesek és jól értesültek, azonnal lecsapnak rá:

– Mit gondol, hát ezért vettem ki szabadságot mára, a koronát itt és most kell látni. Millennium van. Ennyivel tartozunk a magyarságunknak.

– Maradjon már, mi vidékről jöttünk, persze fontos a korona, de bejuthatunk az ország házába, és ott lehetünk, ahol a miniszterek meg a politikusok fontos kérdésekben döntenek. Nagyot néznek majd a szomszédok, ha ezt elmeséljük nekik.

– Elhoztuk a gyerekeket, majd úgyis tanulnak róla.

– Mi kérem, több mint negyven éve Amerikában élünk, nekünk ott ez az épület, és a korona jelenti a hazánkat. Még egyszer látni szerettük volna mindkettőt.

– Én csak erre jártam, nyugdíjas vagyok, ráérek, legalább eltelik a napom. A múzeumi belépőt amúgy sem tudnám kifizetni.

És így tovább sorakoznak az érvek a koronanézés mellett. Engem azonban ekkor már az a fehér cetli köt le inkább, amit a többség a kezében szorongat.

– Ez mi? – teszem fel a kérdést gyanakodva a hozzám legközelebb álló várakozónak.

– Jegy – néz vissza rám értetlenül, mintha legalábbis azt kérdeztem volna: milyen nap van ma.

– Azt látom, de honnan szerezte? – firtatom tovább elveszve, már megint kimaradtam egy dobásból.

– Ott bent kell venni – magyarázzák többen is készségesen. – Kérje meg a kormányőrt, hogy külön engedje be magát a X-es kapu bejártához.

Így is történik. Átvágok a téren, bent az irodában jegypénztár üzemel, kérdezik, mikor akarok bemenni. Most rögtön, ha lehetne. Akkor legközelebb húsz perc múlva, egykor, bólintanak rá a hölgyek. A számítógép közben dolgozik, kezemben a jegy, rajta a felirat: „1 Magyar állampolgár. Fizetve: 0,00 forint.”

Egy óra hat perckor kormányőrök hada érkezik, leszámolnak százunkat, és végre szezám tárulj, bent vagyunk. Azaz.

Előbb még a biztonsági ellenőrzés. A táskák egymás után tűnnek el az átvilágító berendezésben. Egy kislány ijedten felsikít: – Anya nézd, elnyelte, pedig benne volt a pénzünk is!

– Asszonyom kivenné azt a flakont a táskájából?! – hangzik az udvarias, ám határozott felszólítás. Az előttem álló nercbundás hölgy bólint, és turkálni kezd.

– Mégis milyen spray ez?

– Milyen lenne, gázspay.

(Ez aztán a közeli kukában köt ki. Tízezer forint volt, dohogja a nő.)

De már csak kilencvenhat vörös szőnyeges márványlépcső választ el minket. És igen, itt vagyunk az utolsó mezőnél, a koronánál. A játék végére értünk.

Valami különlegeset kéne érezni, felemelőt, meghatót. Büszkeséget, hogy sikerült. Némán, kimerülten gyönyörködünk. Két percig. Akkor a kormányőrök kétfelől támadnak:

– Igyekezzünk, tovább kérem, itt a következő csoport.

Amikor kilépünk az Országházból, a várakozó tömegre siklik a tekintetünk. Aztán összenézünk, mi, akik bentről jöttünk. Na igen, mi már...

Féderer Ágnes"

Népszabadság, 58. évfolyam, 2. szám 2000. január 4., kedd