Nagy Horváth Ilona
 
Ne


Ne engedj el.
Ahogy a szobrász álmától lázasan
töri, csiszolja tökéletességig az ívet,
míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány,
úgy alakítom magaméhoz a szíved.
Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra,
véges időmből végtelent szakít a nem alkuvó,
elkészülünk egyszer.
S akkor megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány.
Csak
ne engedj el.
S ha elmennék, hívj vissza.
Magadhoz, magadba, ahogy a folyó vizét
issza mohón a part, mondd, hogy jó nekünk
ez a sok színes kavics, mit élénkre mostunk,
mondd, hogy dolgom van itt, hogy dolgom van nálad,
törjelek akár, ha válladra sodorja hajam a szél,
rendben vagyunk.
S elkészülünk egyszer.
S akkor majd megdobban, bomlik és gyűr.
Csak maradjak még.
Vagy jöjjek vissza. Ha kell, kelletlenül,
de mindig és mindig.
Hívj. Mondd.
Nekem már hallgatni kell. Téged hallgatlak.
Mindig és mindig.
Ne engedj el.