Teresa7 Creative Commons License 2021.11.29 0 0 171

Federico Garcia Lorca

 

Óda Harlem királyához

 

Egy kanállal
kivájta a krokodilok szemét
és rápaskolt a majmok ülepére.
Egy kanállal.

 

Örökös tűz aludt a szikracsövekben,
s az ánizstól ittas temetőbogarak
elfeledték a mohos falvakat.

 

És ez a gombákkal borított öregember
elment oda, hol sírnak a négerek,
míg csikorgott a királyi kanala,
s megjött a sok poshadt-vízzel-tele tartály.

 

Eliramlottak a rózsák,
hegyén a szél utolsó hullámainak,
sáfránykupacok tetején
apró mókusokat tépáztak a kisgyerekek,
orcáikon az önkívület izzó foltjaival.

 

Által kell menni a hídon,
s el kell jutni a néger-pirulásig,
hogy a tüdők szaga
halántékomat verdesse meleg
ananász-köpenyével.

 

Meg kell ölni a szőke pálinkamérőt,
minden barátját az almának és a fövenynek,
ököllel kellene verni
a törpe zsidó nőket, akik buborékkal töltve remegnek,
hogy Harlem királya daloljon sokaság közepette,
hogy a krokodilok aludjanak hosszú sorokban
a hold azbesztje alatt,
és hogy ne vitassa senki, mily végtelenül szép
a tollporoló, reszelő, réztrombita, konyhai lábos.

 

Hej Harlem! Hej Harlem! Hej Harlem!
Nincs sehol annyi szorongás, mint a te hajszolt szemeidben,
mint a te napfogyatkozás közepén remegő véredben,
mint a homályból gránátvörösen izzó süketnéma hevedben,
mint a te nagy királyodban, aki egy portás-ruha rabja!

 

                                                *

 

Egy hasíték volt csak az éjben és nyugodalmas ivor szalamandrák.
Az amerikai leányok pénzt és gyereket hordtak a hasukban,
és elsétáltak az ifjak a nyújtózkodás feszületjén.

 

Ők azok.
Ők azok, akik isszák a whisky ezüstjét tűzhányók közelében,
s lakomáznak szív-cafatokkal a medvék fagyos hegyein.

 

Azon az éjen Harlem királya
egy kemény kanállal
kivájta a krokodilok szemét
és rápaskolt a majmok ülepére.
Egy kanállal.
A négerek megzavarodva zokogtak
esernyők és arany napok között,
rágógumit húzgáltak a mulattok, felérni a fehérek derekáig,
homályt lehelt a tükrökre a szél
s megtörte a táncolók ereit.

 

Négerek, Négerek, Négerek, Négerek.

 

A vér nem lel kapukat hanyattfekvő éjeitekben.
Nincs pirulás, csak a vér tajtékzik a bőrök alatt,
ott él a tőr tövisében, a táj kebelében,
csipeszei s rekettyéi alatt a rákos mennyei holdnak.
Vér, mely ezer úton les lisztporos arcú halálra, nárdus hamujára,
gémberedett egek lejtőire, hol bolygók sokasága
kereng a part fövenyén gazdátlan holmik csapatában.

 

Vér, mely a szem sarkából lesdel lassan előre,
kenderből kitilolt, földalattik nektárjából eredő
vér, mely a lábnyomokat követő szellőt rozsdába borítja,
s az ablaküvegre ülő pillangót semmibe oldja.

 

A vér, jön a vér, bizony eljön,
teraszokra, tetőkre, mindenhova eljut,
hogy megperzselje a szőke nők klorofillját,
hogy nyöszörögjön az ágylábnál heverő mosdók álmatlansága előtt,
s egy dohányszínű, sötétsárga hajnalon szertelövelljen.

 

Menekülni kell,
menekülni a sarkokon és bezárkózni a legmagasabb emeletre,
mert behatol az erdő veleje a réseken által,
hogy apró napfogyatkozás-nyomokat hagyjon a testeteken,
s a kifakult kesztyűk s vegytani rózsák szomorúságát.

 

                                                *

A legbölcsebb csönd idejön
a pincérek s a szakácsok, s mind kik a nyelvükkel nyalogatják
a milliomosok sebeit,
fölkeresik a királyt az úton, a salétromos zugolyokban.
Fás déli szél, ferdén fúródva a fekete sárba,
törött bárkákat okád, s önnön vállába veri tőrét,
a déli szélben tovaúsznak
napraforgók, ábécék, agyarak
s egy Volta-elem, belefúlt darazsakkal.

 

A feledést monokli fölött három csepp tinta jelezte,
s a kőlapon egy láthatatlan arc a szerelmet.
Sivatagot alkottak a felhőkön a gesztek, a szirmok,
szárakból, melyeken egyetlen rózsa se lángolt.

 

Jobbfele, balfele, északra, délre
falként meredez föl
a vakondok előtt a hegyes víz-tű, ridegen.
Ne keressétek, négerek, a repedést,
melyen által a vételen álarcra találtok.
Keressétek a nagy központi napot,
zümmögő ananásszá válva.
A napot, mely az erdőkön tovasiklik,
s bizonyos benne, hogy egy nimfa se lel,
a napot, mely a számokat összetiporja, s mely az álmokat sose járta,
a tetovált napot, mely a folyam mögött lebukik,
és bőg, kajmánok másznak utána.

 

Négerek, Négerek, Négerek, Négerek!

 

Soha kígyó még, soha zebra, soha öszvér
el nem sápadt, ha kimúlt.
A favágó maga sem tudja, mikor
halnak meg a zajgó fák, melyeket leterít.
Várjátok királyotok növény-árnyéka alatt,
hogy a végső házfedelet felverje a bogáncs, a bürök s a csalán.

 

Akkor, négerek, akkor, akkor
őrjöngve csókolhatjátok a biciklik kerekét,
mikroszkóp-párokat ültethettek a mókus-odúkba,
és táncolhattok végre valóban, amíg a feszülő szárú virágok
a mi Mózesünket ölik meg, csaknem az ég kákái között.

 

Hej, álruhás Harlem!
Hej, Harlem, kit fejetlen leplekbe takart népség fenyeget!
Hozzám hatol zsivajod,
hozzám hatol zsivajod, törzseken át és lifteken át,
szürke lemez-falon át,
ahol fogakkal kirakott autómobilok lebegnek,
döglött lovakon s elenyésző bűnökön át,
kétségbeesett nagy királyodon át,
kinek szakálla a tengerig ér.  

 

Molnár Imre fordítása