Trencsényi-Waldapfel Imre

Kilencedik ecloga

_{(Radnóti Miklós emlékének)}

Tudtam, hónapok óta, talán esztendeje is már,
és mégis bújtam a gyásztól, gyáván kérve halasztást,
gyáván bújtam, ahol lombot bont még a reménység.
Hátha? Hiszen Jákob maga fogta kezében a köntöst,
vértől ázottan, dúvadtól összeszakítva,
és mégis diadallal jött fel József a sírból.
Vége van ennek is immár, nézz a szemébe a gyásznak,
birkózz meg vele úgy, ahogyan tudsz, nem menekülhetsz,
rád feni most a fogát. Törd össze, ha kell, fuvoládat,
most a valóság arcát hangok fátyla se rejtse,
nem sirató lányok lágy éneke, ordas üvöltés
kell, feneketlen mélységből törjön fel a jajszó.
Ó én bűnöm, nagy bűnöm, mért is vonakodtam
én, aki élek, idézni szavaimmal a holtat,
és megvallani, mellem verve: hiába szerettem,
csapzott szőke haját sem tudnám már a szeméből
félresimítni baráti kezemmel. Messze került már,
mély kút lett a barátság, irtózat belenézni,
csobban a kútban a kő, de hiába, ha nincs felelet rá.
Hogy szóljak hozzád? Emlékszem régi szavakra,
távolból jönnek már, jaj haloványul az emlék.
„Béke” – daloltad s ez röppent ajkadra: „szabadság”,
mert ajkadra a Múzsák szárnyas szókat igéztek,
s béke van és szét vannak tépve a drótakadályok
és nem vagy többé. Pedig érted volna az ünnep,
hogyha a serlegből frissen csordul ma tej és méz,
harcok után, mikor népét szólítja a Múzsa,
pásztor-népét, mely hozzá hű volt a halálig,
és nem nézte hogyan leskelnek rá a kalózok.
Oly sok gyászt fog dús kévébe a gyász, amit érted
kell hordoznunk, meg-megcsuklik alatta a vállunk,
s elfojtott sírások magva peregve piroslik.
Annyinkért el nem sírt könnyünk gyűlt a kehelybe,
mit keserű italáldozatul tartunk ma fölötted,
elsőnek te fogadd, siratottak közt te az első
vagy, te a legszebb éneket éneklő varázsló.
Ködből font aranyos pálcád illette a néma
márvánnyal, jéggel falazott forrást a szívünkben,
hogy felszökjön a sírás, felfakadozzon az ének.
Mert te vagy az, ki az énekszó hitelét igazoltad,
és te mutattad meg, hogy a hősök hőse a pásztor,
hogyha nem engedi ajkától elválni a sípot,
akkor sem, ha a Hádész torka kitárul előtte.
S nem szégyen már görcsös kézben fogni a vésőt,
mint mikor áldozatot hoz az első pásztor, az első,
kit fene testvérkéz gyilkol, hanem áldozatából
kígyózó füst sem kushad gomolyogva a földön,
illata égnek száll, karcsú, nemes oszlop a lángja:
győz a halálon, mint hattyúdalaidban a forma.