Csobánka Zsuzsa

A gyerekek várnak. Az életem

Keress hűvös hematitot –
Már magamban beszélek,
a sárgaborsót ma a főzelékhez
nem válogattam.

Míg fő a víz, lassan élesedik ki,
puhulnak a szemek.
Milyen nagyszerű aljas ember tudok lenni.
Már-már megindító.

Visz az út, nyilván nem tehet mást,
én pedig – mint mindig régen –
hitelt keresek a hajnalhoz.
Az élet, hiába, nem ad.

A szavakat kell újraértelmezni,
a közös szótárból kivonatot,
szinonimagyűjtés,
de már a fachok sem a régiek.

Megtörtént, ami megtörténhetett.
Odakeveredtem, ahol valaki
szőnyeget szőtt, rongyos volt és színes,
kiválóan láttam bele madeiramintát.

Egy egész életet. A szőnyeg az olyan,
hogy beszippantja az embert.
Emlékszel, mint a korbács,
a húsodba vág, de visszaállsz a sorba.

És most repeta után, túlevett gyomrom,
próbálok visszaemlékezni arra,
milyen az iskolatej és a kifli,
hogyan várnak napköziben ránk.

Mert ezt biztosan láttam.
Ketten voltak. Persze, hogy ketten.
Egy lány és egy fiú,
sötéthajúak, tintaszeműek,

ikrek talán, és biztosan szoronganak.
A csontjaikat nem látom. A nevük titok.
Szeretném, ha vastag lenne.
A vadállat a szélbe szimatol,

miközben pirkad.
Hogy tudjam, van kijárat, és élni is miből.
A gyerekek várnak.
Az életem.