https://ujkor.hu/content/szent-istvan-demitizalasa-beszamolo-berend-nora-eloadasarol

Berend Nóra, a cambridge-i egyetem professzora 2018. december 10-én tartotta meg Szent István, a legenda című előadását az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék és a Magyar Hagiográfiai Társaság rendezvényének keretében ...

Elsőként az István ellen lázadó Koppány kerül terítékre, akiről szintén rendkívül kevés forrás áll rendelkezésre, aminek következtében több, egymástól nagyban eltérő rekonstrukció látott már napvilágot vele kapcsolatban. Az előadó rámutatott, hogy a későbbi történetírók által Koppányhoz kapcsolt pogánylázadás valójában nem köthető a somogyi vezérhez, hiszen a 11. századi források nem említik Koppányt, de egyébként egyetlen konkrét vezetőről sem szólnak. Emellett az a felfogás sem állja meg a helyét, amely szerint Koppány a trónt akarta volna megszerezni Istvántól, a vonatkozó szövegek ugyanis mind Koppányt, mind Istvánt duxnak, azaz hercegnek, vezérnek nevezik, előbbi pedig ennek megfelelően „csak” István ducatusát, hercegi területét kívánta megszerezni. Magát Koppányt először IV. (Kun) László (1272-1290) udvari papja, Kézai Simon említi, majd rá alapozva jelenik meg a 14. századi krónikakompozícióban, amellyel kapcsolatban a magyar középkorkutatók nagyobb része egy 11. századi ősgesztával induló szerves fejlődéssel, a szövegek egymásra épülésével számol, az előadó véleménye szerint azonban a szövegkorpusz teljes egészében 14. századi alkotásként kezelendő. A lázadást említi még a pannonhalmi bencés apátság 1002-re keltezett alapítólevele, erről azonban már bebizonyosodott, hogy egy 13. századi interpolációval keletkezett, tehát megint csak nem kortárs forrás. A benne említett háború és viszály pedig Érszegi Géza eredményeihez csatlakozva, nem egy belföldi trónviszályra, hanem a 990-es években zajló bajor-magyar összecsapásokra vonatkozik.

Hasonlóan problémákat vet fel István és Koppány rokonságának kérdése, amire szintén nincs utalás a forrásokban, ennél fogva ismét egy későbbi történészi konstrukcióval állunk szemben: Berend véleménye szerint a szakmabeliek abból kiindulva, hogy a magyar trónra csak az Árpádok dinasztiájából származó személy tarthatott igényt, helyezték el Koppányt az uralkodócsaládon belül. Ezzel szemben a vonatkozó forrásrészletekben azt találjuk, hogy Koppány István anyjával, Sarolttal készült vérfertőző házasságra lépni, amiben a történészek általában az Ószövetségre visszavezethető levirátus, azaz a sógorházasság szokását látják, holott nincs rá egyértelmű bizonyíték, hogy ez a házassági forma akár a magyarság vándorlásának színterén, a sztyeppén, akár a már letelepedett magyarok körében szokásban lett volna. Ha azonban a vérfertőző házasság kánonjogi definícióját vizsgáljuk, ami a rokonok negyedfokú házasságát említi, akkor felmerül a lehetőség, hogy Koppány valójában Sarolt rokona volt.

Koppány halála, pontosabban a Veszprém közelében lezajlott csata utáni felnégyelése szintén kérdéseket vet fel. A történettudományban ma is uralkodó, Kristó Gyula által megfogalmazott tézis szerint Koppány felnégyelése, illetve testrészeinek Esztergomban, Veszprémben, Győrött és Erdélyben való kihelyezése elrettentésül szolgált István esetleges ellenségei számára. A négy helyszín nem véletlenszerű választás eredménye volt: ezeken a helyeken 997-re már megszilárdult az Árpádok hatalma, amit az érvelés szerint csak egy kortárs tudhatott, vagyis az információ megbízhatónak tartható. Koppány felnégyelése szolgált később precedensül Zách Felícián esetében, aki 1330-ban támadta meg első Anjou-uralkodónkat, I. Károlyt (1301-1342) és családját a visegrádi palotában. A felnégyelést Ibn Fadlan arab utazó beszámolójára alapozva átvehette a magyarság a korai bolgároktól, akikkel bizonyíthatóan volt kapcsolata az Árpádoknak. Berend Nóra ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a bolgároknál a felnégyeléssel a házasságtörést büntettek, amiről Koppány esetében szó sem volt, a testrészek célállomásai pedig mind az elsőként alapított püspökségek központjai, ami a későbbi korokban is ismert volt. Ezen büntetési forma analógiáját az előadó Nyugat-Európában véli megtalálni: a 13. századtól az Angol Királyságban, a 14. századtól pedig már a kontinensen is ez a fajta büntetés sújtotta azt, aki a király életére tört. A 14. században alkotó krónikaszerző számára tehát teljesen megfelelőnek tűnt a brutális kivégzési mód, továbbá a nem minden zökkenőtől mentesen induló Anjou-uralomnak is előnyös volt egy a király személyének kiemeltségét hangsúlyozó és az az ellen véteni szándékozókat figyelmeztető történet.