Lutra
2021.10.17
|
|
0 0
96600
|
Illyés Gyula
Jelek
Juhászodtam már, mint kutya; csábított a csont, meg a tűzhely. A tél lágy zsírral csordula, a nyár meg édes borral, hűssel. Vigasztaltak aztán egy szűzzel, próbáltam is szagát, izét – aztán egyszerre a sírét.
Volt már barátom, jóbarát. És pendült nékem is a pengő. Kezdtem megszokni e hazát. Visszaköszönt a tisztelendő; napfénybe játszó enyhe felhő volt szigora, ha korhola – aztán az örvény mosolya.
És volt úgy is már, hogy vidám, boldog is voltam; feledgettem a kivégzetteket – talán csak itt nem nyughatnak, szívemben. Pacsirta is szólt már felettem s alattam sétány lett az út, míg észrevettem, hova fut.
Fordultam sarkon: merre most? A városvégi jó öreg szél Jobbról-balról arcon csapott, dohogva, hogy hol tekeregtél. Rajtakaptam szívemet, hogy fél attól, mi mást megnyugtatott. Ez volt a jel, jól haladok.
Szimatolom a füst szagát, a szegénységét, majd a vérét. Nem adnám a bölcs ostobát, ha végül az enyém is kérnék. Érzem, haj, ifjúságom végét, van úgy: már csak a perceket, amíg magamé lehetek.
Míg, mint a kígyó a madarat, a falánk sír nem kezd igézni. Kegyetlen vagyok. Magamat, de téged sem tudlak kímélni, míg szívem utolszor kísérli, miért sorsát nem tűrni, de érdemes volna élnie. |
|