"érdekes, hogy míg a Kossuth-Görgey viszonynak hatalmas az irodalma, a két késobb kérlelhetetlen ellenséggé váló államférfi, a hajdani kormányzó és miniszterelnöke kapcsolatait csak az újabb idokben vizsgálták meg alaposabban, és mondhatjuk nyugodt lélekkel: objektíven, mégis találó az a historiográfiai
helyzetjellemzés, mely szerint „Szemerével kapcsolatban is a tisztára mosás és a befeketítés nagy munkája foglalkoztatja ma is az elméket és szíveket".252 Igaz, ez a nagyszeru elme maga hozta magát ebbe a helyzetbe. óhatatlanul kivívta az olyan minosítést, amely szerint „javíthatatlan ármányszövo és irodalmár",253 „beteg, önmagát ide-oda dobáló lélek", aki „helyben topogott ide-oda, pedáns modorossággal"254 vagy csak egyszeruen örök doktrinér és második255 Kossuth mellett vagy inkább mögött, miközben senki sem tagadta, elméleti tudás és gyakorlati tevékenység kevés kortársában párosult ilyen magas fokon. Amit a halálbüntetésrol írt, ma is élo szöveg, és kormánybiztosként is megállta a helyét a csatatéren is. Túlbecsülte saját képességeit - hangzik a kimondott vagy csak sejtetett vád. Ezzel odaadását kérdojelezzük meg és némi fölényességgel siklunk el egyik nagy romantikus hosünk belso drámája fölött. E dráma lényege talán az, hogy szabadságharcunk e nagy szervezoje a forradalmi dramaturgiában egyszerre akart szereplo és rendezo lenni. Ez persze mindenkirol elmondható, csakhogy igazán érdekes legyen, ahhoz nagy szerepet kell kiharcolni. Kortársak és történészek gyakran valamiféle megbotránkozással szokták nyugtázni, hogy amikor miniszterelnök lett, köztársasági programot hirdetett meg, miközben olyanokra támaszkodott, akik inkább az alkotmányos monarchia, és az uralkodó házzal való megegyezés hívei voltak. Valóban nem rokonszenvezett azokkal a radikálisokkal, akik Kossuth támogatásával szereztek hatalmi pozíciókat, és akiket részben azért is támadtak jobbról olyan hévvel, hogy Kossuthra sújtsanak. Ezeket Szemere sem kedvelte. Tapasztalata szerint - mint Kossuthnak április 20-án írta -: „A forradalom nem hozott elo új embereket, a régiek legkitunobbjei elnémultak vagy elporlottak."0 és miért kételkednénk oszinteségében, amikor úgy vallott: „Félek a kasztszellemtol."1 éppen olyan pártok fölötti, össznemzeti politikát akart, mint Kossuth, csak más emberekre támaszkodva. Sokan „szegodékeny jellemu"-nek hitték,2 mert nem látták benne a politikai gondolkodót, hanem csak a politikust. Van valami bámulatos következetesség az o pályájában is, o az egyetlen nagy liberális államférfi, aki magát már 1847-ben republikánusnak nevezte. A népszuverenitás eszméjének következetes végiggondolása mondatta ezt vele."

" A magyar és nem magyar Kossuthok azonban óhatatlanul szembekerültek egymással, bár nem minden fronton. Leopold Max Moltke, az erdélyi költo és lapszerkeszto, lelkesen szolgálta Bemet, és Kossuthban „az elso kelet-európai köztársaság elnök"-ét ünnepelte, aki az osztrák monarchiát felbomlasztó és Németországot s Olaszországot egyesíto „igaz forradalom szent tuzének szítója"."
(AETAS történelemtudományi folyóirat, 1999 1-2. szám)