TapsiHapsi Creative Commons License 1999.12.12 0 0 14
Negyedik fejezet

Jézus titka

Bármely kísérlet arra, hogy megpróbáljuk leírni Jézus Krisztus történelmi alakját, ahhoz hasonlítható, mintha egy atomi részecske helyét próbálnánk megállapítani és meghatározni, hogy pozitív vagy negatív töltésű-e. Magát a részecskét nem láthatjuk közvetlenül, de a kísérlet folyamán vonalakat vehetünk ki, a nagyobb, mozgásban levő részecskék pályáit. Ha ezeket visszavezetjük közös eredetükhöz, kiszámíthatjuk a részecske mozgatásához szükséges erőt. Így rekonstruálható és leírható a láthatatlan ok. Jézus esetében két bonyolult tényezővel kell számolnunk. Az első az, hogy az egyház .megsemmisített majdnem minden bizonyítékot, melyet arra használhatnánk, hogy Jézus életének történelmi eseményeit rekonstruáljuk; a másik pedig, hogy Jézus kénytelen volt egész életében megőrizni titkát (valódi kilétét) azért, hogy ne kerüljön ellenségeinek kezére. Személyiségét és életének eseményeit titokzatos homály fedi, tág teret hagyva a találgatásoknak.
Ilyen sok bizonytalanság végül általános beletörődéshez vezet. A mi Jézus Krisztus természetéről és személyiségéről alkotott képünk nem annyira a dokumentált életrajzon és magának az embernek történeti megismerésén alapul, mint inkább egy koncepción, mely meghaladja a történelmet (de amelyet semmi esetre sem ingatott meg a történelem). Makacsul próbáljuk kitágítani a számunkra természetes és felfogható határait. Végül is minden kérdésünk ugyanabban a központi kérdésben foglalható össze, melyet már Jézus kortársai is feltettek: "Ki ez?" (Máté 4,41)
A Jézusról szóló interpretációk ilyen nagy változatosságának oka történelmi alakjának természete, mely rejtélyeivel és leleplezéseivel heves viták tárgya volt. Jézus intése a hallgatásra, az, hogy még a tanítványok sem tudták őt megérteni, és az Emberfia elröppenő szavai mind szerepet játszottak ebben a vitában. Hiszen még az őt közvetlenül körülvevő tanítványok sem voltak képesek helyesen értelmezni szavait vagy fölfogni üzenetének teljességét. Furcsának és rejtélyesnek tűnt számukra Jézus, aki nyilvánvalóan nem látta szükségét annak, hogy érthetőbbé tegye magát hallgatói előtt. A tanítványoknak pedig kifejezetten megparancsolta, hogy hallgassanak. Az evangélium tanúsága szerint Jézus "ekkor rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek őróla" (Márk 8,30). Akkor is ezzel a titkolózással találkozunk, amikor Jézus betegeket gyógyít. Sok leírásban Jézus megtiltja a lábadozóknak, hogy felépülésük hírét vigyék. Egy leprást, akit meggyógyított, ezekkel a szavakkal küldött el: "senkinek semmit el ne mondj" (Márk 1,44-től). Ugyanígy, Jairus lányának felélesztésénél is "szigorúan meghagyta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja" (Márk 5,43). Jézus Bétsaidában egy vakot, akinek visszaadta a látását, ezzel a paranccsal küldött el: "Még a faluba se menj be!" (Márk 8,26) Mindezek ellenére a csodák nem maradhattak titokban, és hírük elterjedt az egész országban. Például a néma megszólaltatása után: "Jézus meghagyta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de mennél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték." (Márk 7,36)
Jézus még a démonoknak is némaságot parancsolt, akik felismerték benne az Istent (vö. Márk 1,25 és 5,7). Ő "nem engedte beszélni az ördögöket; azok ugyanis felismerték őt" (Márk 1,34). A "tisztátalan lelkek" leborultak előtte, meglátván őt, és azt kiáltották: "Te vagy az Isten fia!", amire Jézus "keményen rájuk szólt, hogy ne fedjék fel kilétét" (Márk 3,11től).
Tehát a tanítványoknak, a gyógyítottaknak, sőt még a démonoknak is tilos volt hirdetniük tetteit, sőt kifejezetten hallgatniuk kellett azokról. "És azt akarta, hogy senki se ismerje fel." (Márk 7,24; 9,30) Ez nyilvánvalóan a tanítványokra is vonatkozott. Úgy tűnik, hogy hatalmas szakadék választotta el Jézust tanítványaitól, akik egyszerűen nem értették őt. Ez egyre világosabban kiderül az értetlenségük miatti elégedetlenség és bosszúság ismételt kifejezéséből. Például, amikor a hajót egy vihar dobálja a tengeren, azt kérdezi tanítványaitól: "Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?" (Márk 4,35-41) Vagy a kenyerek csodáját követően: "Amikor ezt Jézus észrevette, így szólt hozzájuk: Mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Hát még mindig nem veszitek észre, nem értitek? Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Szemetek van, mégsem láttok, fületek is van, mégsem hallotok? Nem is emlékeztek?" (Márk 8,17-18) "Erre Jézus újra megkérdezte: Még mindig nem értitek?" (Márk 8,21)
Amikor a tanítványok sikertelenül próbálták meggyógyítani a "néma lélek"-től megszállott fiút, Jézus nyersen ezekkel a szavakkal intette őket: "Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig tűrlek még titeket? Hozzátok őt elém!" (Márk 9,19) Utolsó kérdését úgy is magyarázhatjuk, mint Jézus utalását arra, hogy Palesztinában való tartózkodását mindig is csak ideiglenesnek tartotta és előre látta, hogy egy napon visszatér (Indiába).
Első nyilvános megjelenése Jeruzsálemben szintén rejtélyes. Miért fogadnának egy plebejus származású férfit ilyen nagy ünnepléssel a városban, ha harmincéves koráig gerendákat gyalult apja asztalosműhelyében, s ez alatt az idő alatt egész biztosan már jól ismerték volna a helybeliek. Palesztina népének lelkes üdvözlése inkább azt sugallja, hogy messziről tért vissza, igen hosszú távollét után, új, ismeretlen eszmékkel és különleges képességekkel, mint például csodatévő és betegeket gyógyító tehetsége. Ez az elmélet új értelmet adna a nazarénus Keresztelő János kérdésének: "Te vagy-e az Eljövendő, vágy mást várjunk?" (Máté 11,3)

Reinkarnáció az Újszövetségben

Az Újszövetségben több helyen is található egyértelmű utalás a reinkarnációra, de ritkán veszik észre, és szándékosan félreértik ezen helyeket. A reinkarnációban való hit a korai keresztény közösségek központi tétele volt, amíg Kr.u. 553-ban a második konstantinápolyi zsinat eretneknek nem nyilvánította és örökre ki nem tiltotta a keresztény teológiából. A lélek más testben való újjászületésének nyilvánvaló bizonyítékát megtaláljuk az Ószövetségben is. Friedrich Weinreb egy marha testében való büntető reinkarnációról beszél, amit Jónás könyve ír le, valamint Nimród egy reinkarnációjáról. Weinreb úgy magyarázza a zsidó isteni lélek, a "Nshamah" elvét, mint egy isteni szellemet, mely egyformán tökéletes minden emberben, és amelyből időről időre ez vagy az a jellemvonás kerül előtérbe.
A Meyer's Konuersationslexikon, a híres 1907-es német enciklopédia a következő bekezdést tartalmazza a "Reinkarnáció a zsidó Talmudban" címszó alatt: "Krisztus idejében a zsidók általánosan hittek a lélekvándorlásban. A talmudisták feltételezték, hogy Isten csak véges számú zsidó lelket teremtett, melyek újra és újra visszatérnek, amíg csak a zsidók léteznek, alkalmankénti büntető reinkarnációkkal állati alakban. Ezek majd mind megtisztulnak a feltámadás napján és a2 igazság testében új életre kelnek az ígéret földjén." (18. k. 263. old.)
Az Ószövetség Illés próféta reinkarnációjának megjövendölésével végződik (ahogy Kr.e. 870 körül jósolták): "Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja." (Malakiás 3,23)
Néhány évszázaddal később hírmondó jön Zakariáshoz és bejelenti neki fia születését: "De az angyal így szólt hozzá: - Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni. Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének, mert nagy lesz ő az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhében megtelik a Szentlélekkel, Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és előtte jár Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez; és az engedetleneket az igazak lelkületére térítse, hogy felkészült népet állítson az Úr elé."
Jézus később tanítványainak arra a kérdésére, hogy Keresztelő János-e Illés próféta, nyomatékosan így válaszolt: "Bizony mondom néktek: nem született még asszonytól nagyobb ember, mint Keresztelő János; de a mennyek országában még a legkisebb is nagyobb nála. Keresztelő János napjaitól mostanig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok ragadják magukhoz. Mert minden próféta és a törvény János idejéig prófétált. És ha el akarjátok fogadni: ő Illés, aki eljövendő volt." (Máté 11,11-14)
Sosem tudjuk meg, hol töltötte Keresztelő János a fiatalságát. Csak egyetlen sokat sejtető mondatot találunk Szent Lukács evangéliumában: "A kisgyermek pedig növekedett, és. erősödött lélekben, és a pusztában élt egészen addig a napig, amelyen szolgálatba lépett Izráelben." (Lukács 1,80)
Elképzelhető, hogy Jánosban felismertek egy magas inkarnációt, és ezért Indiában kapott nevelést. Ha ez volna az igazság, "az Úr utjának előkészítése" több mint képletes jelentést nyerne.
Egy más alkalommal Jézus azt kérdezte tanítványaitól: "»Kinek mondják az emberek az Emberfiát? Azok így válaszoltak: »Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.« Erre megkérdezte tőlük: »Hát ti kinek mondotok engem?« Simon Péter megszólalt, és így felelt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia." (Máté 16,13-16) És a tanítványok azt kérdezték Jézustól: "»Miért mondják akkor az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie? Ő így válaszolt: Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit akartak: így fog szenvedni tőlük az Emberfia is. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő
Jánosról beszélt nekik." (Máté 17,10-13)
Az evangéliumok szerint tehát maga Jézus igazolta, hogy Illés lelke Jánosban testesült meg. Illés (neve az Elijah görög formájából származik) megpróbálta a monoteizmust hivatalos államvallássá tenni, és azt tanította, hogy Isten nem az erőszakos hatalom és rombolás alakjában jelenik meg, hanem "halk suttogás", nyugodt munka és megbocsátás formájában. Illés tipikus vándorló szerzetes volt, rongyokba öltözött, tápláléka természetfölötti forrásból származott, és ő maga is csodákat tett, például megsokszorozta az ételt és halottakat támasztott fel. Hatalmában volt másokat fölkenni, azt mondta, hogy küldetésben jár, és egész sereg követője volt. Végül rejtélyes módon eltűnt (mennybemenetel), s ötven férfi három napig kereste, de nem tudta megtalálni.
Jézus követői tudták, hogy mesterük inkarnáció, de nem tudták biztosan, hogy ki lehetett előző életében, ezért spekulálni kezdtek. Jézus maga nem nyilatkozott erről határozottan és pontosan, de közvetve megerősítette a tanítványok sejtését azzal, hogy bátorította kérdezősködésüket: "ti kinek mondotok engem?". Abban a történetben, amikor Jézus meggyógyított egy vakon született embert, a tanítványok megkérdezték: "Mester, ki követett el bűnt, ez az ember, vagy a szülei, hogy vakon született?" A feltételezés, hogy valaki vakon születhet az előzőleg elkövetett bűnök miatt, csakis az előző élet és a rákövetkező újraszületés alapgondolatában gyökerezhet. A kérdés magától értetődően a karma magasztos eszméjét is sugallja, ahol az előző élet cselekedetei határozzák meg az egyén következő létét.
Szent János evangéliumának harmadik fejezetében fölbukkan a reinkarnáció elmélete. Amikor Jézus a farizeus Nikodémussal találkozik, a zsidó vezetőt a következő szavakkal üdvözli: "Bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem látja meg az Isten országát." Nikodémus, aki nyilvánvalóan semmit nem tud az újraszületés tanáról, döbbenten kérdezi: "»Hogyan születhet az ember öreg létére? Bemehet-e anyja méhébe és megszülethetik-e ismét?« Jézus így felelt: »Bizony, bizony mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába«." (János 3) Ez természetesen a végső születésre utal, a sok "állati" születés után egy tiszta szellemi életre.
1900-ban az amerikai James Morfian Pryse felsorolt olyan helyeket az Újszövetségben, ahol nyilvánvaló a reinkarnáció doktrínája. Pryse szerint Jézus tanítása egyszerűen az ókori világ alapvető tanainak és az ókori filozófusok bölcsességének megújult folytatása volt.
Az a tény, hogy az emberi lény szellemi lényege és az egész világegyetem szellemi lényege (mikrokozmosz-makrokozmosz) alapvetően azonosak, azt jelenti, hogy minden alapelem, erő és folyamat benne rejlik az emberben, anyagi és isteni értelemben egyaránt. Ez a világszemlélet feltételezi minden létező szellemi egységét, valamint Isten és a Természet elválaszthatatlanságát. Hangsúlyozza Isten mindenütt jelenvalóságát, jelenlétét mindig és mindenhol, a világegyetem minden részében. Az ember testi valójában a megkülönböztethetetlen, határtalan és időtlen isteni Egység részének manifesztációja, mely a körforgás során anyagi testet ölt a létezés összes változatos formájában. Az első és igazi Lény örökké változatlan; ezzel ellentétben a természet és a világegyetem az állandó változás állapotában van - a keletkezés állapotában.
Eszerint az ember lelke vagy szelleme örökkévaló, és folyamatos jövetele és távozása (reinkarnációi) az okok és okozatok folytonos sorozatának következménye. Hogy végül visszatérhessen isteni állapotába, az embernek meg kell értenie ezt az elvet és túl kell lépnie cselekedeteinek materiális síkján. Az életek hosszú sorozata után a testi létezésbe való karmikus bezártság meghaladottá válik, és a tökéletesség végső stádiumában a belső és szellemi én beleolvad az örökös Egységbe. Ez a reinkarnáció eredeti lényege, röviden összefoglalva.
Minden ember átlépheti a fizikai létezés szűk határait, és felismerheti saját isteni természetét még itt a földön, a tudás, a megismerés, a buzgó meditáció, az önuralom és a lemondás által.
A célt számunkra Szent Máté evangéliuma fogalmazza meg: "Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes." (Máté 5,48) A tökéletességhez vezető út azonban nagyon sok inkarnációval van kikövezve, s ezeken keresztül kell jutnia az embernek, mielőtt ráébred végül az Isten Fiának Igazságára, és úgy él, ahogyan Jézusélt. "Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz." (János 14,11-12)

Jézus csodái és India csodái

Első pillantásra az elszigetelt környezetben Jézus csodatételei egyedülállónak és példa nélkül valónak tűnnek. Az tény, hogy az emberek mindig is hittek abban, hogy ember- és természetfölötti erők rejlenek az elképesztő méretű, hihetetlen, látványos és megmagyarázhatatlan valóság hátterében, ami lehet értékes és hasznos, de veszélyes és elátkozott is. A primitív vallások első kultikus formáinak kialakulásától megmagyarázhatatlan jelenségeknek szentelte magát az ember, és azóta is így tesz. Jézus mágikus képességeit a kortárs történetírók alig tartották említésre méltónak. Jézus idejében sokfelé működtek csodatévők, gyógyítók, sőt kuruzslók is; Jézus esetében az volt a különbség, hogy ő nem azért tett csodákat, hogy híressé váljon vagy gazdagságát gyarapítsa:
Az Újszövetségben hozzávetőleg harminc csodáról szóló leírást találunk, s ezek nagyrészt a helyi gyülekezetek hittudományának termékei, így történelmileg nem értékelhetők. A Jézus ördögűzőként való működéséről szóló beszámolók azonban régebbiek, és bizonyosan léteztek már Jézus életében.
Több ezer éven keresztül nem merült föl, hogy valóban lehetségesek-e csodák; akkor kérdezték ezt meg először, amikor a világ és lakói a tudományos vizsgálódás tárgyává lettek. Csak a tizenhetedik században kísérelt meg valaki magyarázatot találni az evangéliumokban leírt csodákra. A racionalisták azonban csak azt a jelenséget hajlandók elfogadni, mely megfelel a természet törvényeinek és amelyet a tudományos
analízis szempontjából érvényesnek tartanak. A csodák olyan jelenségek, melyeknek okát nem lehet megérteni és megmagyarázni. A technológusok minden nap új szabályait fedezik föl a természetes folyamatoknak és megoldanak olyan rejtélyeket, amelyek az előző nap még megmagyarázhatatlanok voltak és csodálkozást keltettek. A teológusok a keresztény csodákat úgy határozzák meg, mint amikor "a természet törvényeit maga Isten függeszti föl".
Ezzel szemben az okkultisták nem hisznek a törvény felfüggesztésében, hanem fenntartják azt a véleményüket, hogy a csodálatos jelenségek több olyan törvény együttes hatásának eredményei, melyeket még nem fedeztek föl és nem írtak le. Minden, az univerzumban lejátszódó esemény valamilyen törvényszerűséggel összhangban történik és így megmagyarázható. A beavatottak úgynevezett csodálatos erői egyszerűen annak tulajdoníthatók, hogy ők pontosan ismerik azoknak a törvényeknek a folyamatát, amelyek a tudat belső világát irányítják. A "csoda" fogalma ismeretlen az Ó- és Újszövetségben egyaránt, ehelyett a "jel", "erő" vagy "Isten nagy tettei" fogalmakat használják.
Például a héber el (elohim) szó, mely visszavezethető a sémita alah (= erősnek lenni) eredetre, azt jelenti: "a hatalmas erő". A mágia szent hatalmának megnevezése így azonosítható az Isten lényegével.
Ugyanez a kapcsolat megtalálható az indogermán nyelvekben: a szanszkrit brahman szó visszavezethető a brh (= erősnek lenni/megvilágítani) eredetre.
Jézus csodatételei alapján úgy tűnik, hogy specialitása a betegek, tébolyultak és bénák meggyógyítása volt. Azonban más csodákat is tett, mint például a víz átváltoztatása borrá, a kenyérszaporítás, önmaga láthatatlanná tétele, a halottak feltámasztása vagy a vízen járás.
Könnyen megtaláljuk az Újszövetség csodákról szóló leírásainak s Jézus egyéb történelmi tetteiről szóló beszámolóknak a párhuzamát és irodalmi elődeit Keleten. Plinius szerint Aszklépiadész görög orvos (született Kr.e. 124-ben) csodálatosan meggyógyított embereket; Tacitus és Svetonius beszámolnak Vespasianus császár gyógyításairól. Még a korai keresztény apostolok is tudtak betegeket gyógyítani s képesek voltak bizonyos csodákat tenni, és a Kr.u. első században a tyanai Apollonius is e képesség birtokában volt. Az a próbálkozás, hogy megtaláljuk a Jézus csodáihoz hasonlóakról szóló legkorábbi beszámolókat, elkerülhetetlenül elvezet bennünket Krisna legendás csodatételeinek leírásához a védikus irodalomban. Krisna a hinduizmus Megváltója és Visnu nyolcadik avatárája. Visnu (a szanszkrit vís = áthatol] a Ráfima, Visnu és Siva alkotta hindu háromság (Trimurti) második alakja. A Rig-véda Visnut nem isteni inkarnációnak, hanem a napenergia manifesztációjának ábrázolja. Az avatóra (a szanszkrit nua = lefelé és fri = áthalad szavakból) olyan személy, akit eltöltött az isteni szellem fénye és ezért isteni inkarnációt képvisel. Ez a magasabb rendű isteni létezés túllépi az újraszületés kötelezettségét, de mindazonáltal egyszerű halandó alakban testesül meg azért, hogy az emberiség iránti szánalomból segítse az emberiséget a megváltás elérésében.
Krisna születése, gyermekkora és élete történetének pontos és részletes párhuzamait megtaláljuk az Újszövetség szövegeiben (a gyermekgyilkosság csak egy példa). Krisna és Krisztus a szent iratok legnagyobb csodatevői. Bhagvan Dass hét kategóriába sorolta Krisna csodáit:
1. látomások felidézése,
2. nagyon távoli dolgok látása,
3. kis mennyiségű étel vagy más tárgy megsokszorozása, 4. különböző helyeken ugyanabban az időben való megjelenés,
5. betegek meggyógyítása kézrátétellel, 6. a "halottak" föltámasztása,
7. az ördögtől való dolog elpusztítása.
A csodatevők egy része egy- vagy kétféle csodát tud tenni, mások többet. Mindig is voltak különböző hírű-nevű isteni hatalommal megáldott emberek, gyógyítók vagy próféták.
India mindenképpen a csodálatos dolgok hazája. The Holy Science (A titkos tudomány) című könyvében Sri Yukteswar az emberi létezés értelmét úgy határozta meg, hogy az nem más, mint törekvés az egyén Istennel való egyesülésére. Yukteswar erről az igyekezetről a következőket gondolja: "Lényegében ugyanaz, mint maga a természet működése az egyetlen valóságos létezőben, Istenben, aki hatalmas atya és az univerzum legnagyobb guruja." Egy ilyesfajta feltételezésből elkerülhetetlenül az következik, hogy minden dolog ugyanabból a dologból tevődik össze. Ez azt jelenti, hogy maga Isten, aki sokféleképp megjelenik, hiszen lényege a legkülönbözőbb módokon kifejeződik, mindenhol és mindenben jelen van. Ezt az elvet a Biblia is leírja a Zsoltárok Könyve 82, 6. versben: "Azt mondtam ugyan, istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan." Szent János evangéliuma szerint Jézus így válaszolt a zsidók ama vádjára, hogy Istenné akarja tenni magát: "Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?" (János 10,34)
Ugyanez a fogalmi tendencia van jelen Yukteswar művében, mely rávilágít, hogy a megszenteltek, akik elérik, hogy az anyagi világ fölött állnak, Istenüket vagy megváltásukat saját magukban találják meg, nem pedig külső környezetükben. Az ilyen isten-emberek végül elnyerik az élet és halál fölötti uralmat és szinte a világ teremtőivé válnak, akik mindenre képesek. Megszerzik az aszkéta tudás nyolc. fajtáját (aisvárják], s ezeknek hatalmával tehetik meg a következőket:
1. Anima = a dolgokat kívánság szerinti méretre kicsinyíteni;
2. Mahima = a dolgokat kívánság szerinti méretre nagyítani; 3. Laghima = a dolgokat kívánság szerint könnyíteni;
4. Garima = a dolgokat kívánság szerint súlyossá tenni; 5. Prapti = a kívánt dolgot az "apti" által elérni;
6. Vasitwa = a "vasa" által hatalmat szerezni minden dolog fölött;
7. Prakamya = minden kívánságot teljesíteni a saját akarat segítségével;
8. Ishitwa = ishává (úrrá) válni minden dolog fölött.
Amikor Jézus tanítványai nem tudtak kiűzni egy ördögöt, nyersen így magyarázta meg az okát: "Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen." (Máté 17,20)
A lebegés jelenségének folyamatos hagyománya van az egyházon belül és kívül egyaránt. Kétszázharminc katolikus szent ismert, akik képesek voltak többé-kevésbé szándékosan lebegni.
A múlt században Daniel Douglas Home médium különböző alkalmakkal nézők ezreit győzte meg arról, hogy "repülni" tud. Olyan hírességek is voltak a nézők között, mint Thackeray, Bulwer Lytton, II. Napóleon, Ruskin, Rosetti és Mark Tavain. Majd negyven éven keresztül rendeztek újra és újra ilyen előadásokat, hitelességüket megvizsgálták és igazolták.
A jelenség legkülönbözőbb formáiról írott beszámolóiban Francis Hitching a lebegés több mint huszonöt esetét idézi. Sőt, még a közelmúltban is találhatunk példákat lebegésekre. Maharishi jógi transzcendentális meditációjának gyakorlói azt állítják, hogy majdnem mindenki megtanulhat lebegni, azzal a feltétellel, hogy szigorúan követik mesterük módszerét; ennek bizonyítékaként a lebegő hívek fényképe körbejárta a világsajtót.
Valószínűleg a lebegés a test funkcióinak koncentráció és meditáció segítségével szokatlanul elmélyített kontrolljával idézhető elő, vagy a gravitáció időleges feloldásával a vallási eksztázis pillanataiban.
Az ilyen kisebb csodákat nyilvánvalóan be lehet mutatni pénzkeresés céljából is, és kielégíteni ezzel a közönség szenzációéhségét. Az igazán nagy mesterek természetesen mindig visszautasítanák, hogy ilyen célból tegyenek csodákat.
Sai Baba, az indiai csodatevő azt állítja (amint Jézus is ezt mondta), hogy minden ember magában hordja az isteni hatalmat, amely felerősíthető gyakorlás és tudatos életmód segítségével. Aki arra használja hatalmát, hogy elültesse az ördög magját, ördögit is fog aratni. És aki hatalmát saját előnyére
használja, elveszti azt. Néha korlátozódnak az erők, vagy hatásukban vagy idejükben, főképpen ha jóság, bölcsesség és jámborság nélkül használják őket.
Ma, éppúgy, mint több ezer évvel ezelőtt, a csodák jelentik azt a hiteles eszközt, amely közelebb hozza az isteni üzenetet a kételkedőkhöz és azokhoz, akik az anyagi világhoz kötődnek.
Majdnem mindennek, amit valaha is mondtak Jézusról, megtaláljuk a párhuzamát az ősi indiai legendákban. Az, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták az indiai és a keresztény hagyomány közötti hasonlóságokat, részben annak tulajdonítható, hogy alig akadt olyan európai, aki el tudta volna olvasni a szanszkrit nyelvű ősi indiai szövegeket; míg a nemrég megjelent fordítások kezdték felkelteni a nyugati világ érdeklődését is.
Isten egyik inkarnációjának sem sikerült még hitelességét bebizonyítania a hitetlen embereknek égi jelek és csodák nélkül. Isten minden fiának emberfölötti tulajdonságok segítségével kell demonstrálnia helyzetét a hitetlenkedők előtt.
Az indiai isteni háromságban Isten fiának neve Krisna, s ennek a névnek közös a gyökere Krisztus nevével (H. P. Blavatsky mindig a sokkal kézenfekvőbb "Christna" írásmódot használta). A "Krisztus" szó a görög krisztosz szóból származik, melynek jelentése "olajjal felkent". A krisztosz szó visszavezethető a szanszkrit krsna (krishna = mindent vonz) szóra, melyet általában "kriszto"-nak ejtenek. "Kriszto" jelentése "vonzás". Az a személy, aki mindent vonz, Isten legszentebb megtestesülése.
A bráhmanista hagyomány a következőket mondja el Krisnáról: "Három személy született az örök, békességes Istenből, anélkül, hogy egységét megbontotta volna. Bráhma, az atya (Zupitri), a mindent megteremtő Isten; az Isten fia, a Krisnában megtestesült Ige eljött a földre az emberek pásztorának. Siva a Szentlélek, a harmadik személy. Az ő szelleme az úr az élet és az átalakulás örök törvényei fölött, jelen van minden élőlényben és a természet minden alkotójában..."
Krisna Isten fiának, Visnunak nyolcadik inkarnációja, aki más formákban is megtestesült. Az egyik ilyen inkarnáció volt Gautama Buddha (Sákjamuni/Sziddhártha), akit Visnu kilencedik inkarnációjának tartanak.

Krisna és Krisztus

Az elérhető legrégibb források szerint Visnu Kr.e. 4000-ben jelent meg férfi alakjában egy szűz, Devanaki (= Istennek teremtett nő) előtt, aki a királyi család tagja volt. Devanaki önkívületben hanyatlott le, mert "lenyűgözte" az Isten szelleme, aki fenséges isteni boldogságban egyesült vele, ő pedig gyermeket fogant. Az Atharva-véda ezt az eseményt a következőképp írja le: "Áldott vagy Te, Devanaki, minden asszonyok között, légy üdvözölve a szent rishik körében. Téged választottak ki az üdvözítés művére. Ő fénylő koronával érkezik majd és örömmel tölti el a mennyet és a földet. Szűz és Anya, köszöntünk Téged, Te vagy mindnyájunk anyja, mert Te adsz életet a mi üdvözítőnknek. Krisnának fogod majd nevezni őt."
A Bhagavad Gita szerint Mathurá királya egy rossz álmában azt a jóslatot kapta, hogy nővérének lánya, Laksmi, gyermeket szül majd, aki hatalmasabb lesz magánál a királynál is. A szűz Devanaki újszülöttjével elrejtőzött a mezőn a pásztorok között, és a gyermek csodálatosképpen megmenekült a katonák elől, akiknek a király azt a parancsot adta, hogy öljenek meg minden újszülött fiúgyermeket.
Az Atharva-véda szerint, mely némi eltéréssel írja le az eseményt, Kansza, Mathurá királya hullócsillagot látott és megkérdezett egy bráhmanát annak jelentéséről. A bölcs azt válaszolta, hogy a világ gonosszá vált, az ember pénzsóvársága és bűnös élete arra indította az Istent, hogy megmentőt küldjön a földre. A csillag Visnu volt, aki a király unokahúga, Devanaki méhében testesült meg, s az isteni inkarnáció egy napon majd megbosszul minden bűntettet és új utakra vezeti az emberiséget. A király dühében megölette a bráhmanát és minden újszülött fiúgyermeket.
Nagyon sok leírást találunk Krisna ifjúságáról, és verseket, melyek erejét és kiválóságát dicsőítik. Akárcsak Jézus az apokrif evangéliumokban, Krisna is mindenféle csodát tudott tenni már gyermekként. Így menekült meg a veszélyes helyzetektől, melyeket nagybátyja, Kansza készített számára. Egyszer egy kígyó csúszott bölcsőjébe hogy megfojtsa, de a gyermek puszta kezével megölte (vö. az ifjú Herkules legendája). Később Krisna a sokfejű kígyóval, Kalifával harcolt, legyőzte és elűzte a Yamuna folyóba. Az indiai csodagyermek hősi tetteit még hosszan sorolhatnánk. Tizenhat éves korában elhagyta anyját és egész Indiában terjeszteni kezdte új szellemű tanítását. Szót emelt az emberek és az uralkodók korruptsága ellen, és azt mondta, hogy azért jött a földre, hogy minden embernek elhozza az eredeti bűntől való megváltást, elűzze a tisztátalan szellemeket, és visszaállítsa az Isten királyságát. Hatalmas nehézségeket győzött le, egész hadseregek ellen harcolt egymaga, sokféle csodát tett, halottakat támasztott fel, leprásokat gyógyított meg, látást adott a vakoknak, hallást a süketeknek, és meggyógyította a bénákat.
Végül tanítványokat gyűjtött maga köré, akik lelkesen támogatták őt és folytatták művét. Az emberek mindenhol megkeresték, hogy hallgassák tanítását és tanúi legyenek csodáinak. Istennek tisztelték és az igazi megváltónak nevezték, akinek eljövetelét atyáik megjósolták.
Krisna időről időre visszavonult társaitól és egyedül hagyta tanítványait, hogy próbára tegye őket, s csak akkor tért vissza, amikor nehézségeik támadtak. A mozgalom elterjedése nem tetszett a hatalmon lévőknek, és sikertelen kísérletet tettek elnyomására.
Krisna, Krisztushoz hasonlóan, nem új vallást akart alapítani, hanem egyszerűen a már létező vallást megújítani, és megtisztítani minden gyűlöletes visszásságától és erkölcstelenségétől. Tanításainak költői példabeszédei és aforizmái Jézus beszédeire emlékeztetnek. Ezeket a Bhagavad Gita őrizte meg, mely a Krisna magasztos világképében rejlő tiszta erkölcsiség könnyen érthető megfogalmazása. Krisna tanítványait testvéri szeretetre, önbecsülésre tanítja, arra, hogy osztozzanak a szegényekkel, hogy jó cselekedeteket gyakoroljanak és rendületlenül higgyenek a Teremtő soha nem múló jóságában. Megparancsolja követőinek, hogy a rosszat jóval viszonozzák és szeressék ellenségeiket, és megtiltja a bosszút. Vigasztalja a gyöngéket, elítéli a zsarnokságot és segíti az elesetteket. Ő maga szegénységben él, s a szűkölködők és elnyomottak megsegítésének szenteli magát. Mentes a személyes kötöttségektől, és a szüzességet pártolja. Jézushoz hasonlóan Krisna is koldusként vándorol.
Krisna is átváltozáson megy keresztül; az Isten fia sokféle isteni alakban megmutatkozik egyik legkedvesebb tanítványának, Arjunának, s azt mondja neki: "Aki az én nevemben cselekszik, aki teljesen nekem szenteli magát, aki nem kötődik az anyagi világhoz és nem gyűlöl senki létezőt, az eljut hozzám." (Bhagavad Gita, tizenegyedik ének)
Krisna története lehet a legrégebbi forrás, melyből Krisztus misztikus alakja származik. Dionüszosz (kb. Kr.e. nyolcadik század) legendájával is meglepő hasonlatosságok fedezhetők fel. Nemcsak az ókori Görögország és Róma fejlett kultúrái befolyásolták a kereszténységet, hanem az ősi Irán is, megváltófiguráival, eszkatologikus és apokaliptikus látomásaival hatással volt rá. A perzsa vallás legfontosabb alakjai Zoroaszter és Mitrasz isten-emberek voltak, akik átalakították a megmerevedett szokásokat. Zoroaszter megjelenése előtt Kelet-bánban a vallási helyzet gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az ókori Indiában.

Előzmény: Törölt nick (13)