Fodor Miklós

nem ér
 
szeretni már csak törötten
mint üvegpohár, mely úgy teli
hogy szüntelen önteni kell, hisz elcsorog
önkéntelen

nem ér
szeretni már csak kötötten
mint műanyag gomb
mi lazán, de csügg a kabáton
és bűntudattal tanácskozzák fölötte
“kéne erősíteni vagy végleg szakítani”
és nem választván egyiket se

nem ér
szeretni már csak oly palást mögé izgulva
mely az öreg és gyilkos élet felé fordulva
áll mágikus pajzsként, tartja egy angyal
mellé lapulva, kézen fogva, gubózva
éjjel a meztelen, holdas tisztásra táncolva
nevetve fűszálat, medvehagymát szedve
cinkosan sugdosva, tilta-titkolózva *
szerelmes harmatot nyalva

nem ér
szeretni már csak hamisan intonálva
meg-megállva kedvszegetten
javítgatva száj- és kéztartáson, szélirányon
mert élni így lehet, kénytelen elrontva a jót
hisz másképp egy ásító hasadék kiszívna
s a rosszat – mint tésztaragacsot sütőformák –
ideák felé küszködni taszigálva

nem ér
szeretni már csak édent végérvényesen
ritmikus agylöketekbe, előképekbe száműzve
rongyosan, árván, idétlen
mint életfogytiglan elől szökő sorkatona
ki hitét, e horzsoló sziklát a porba hányja
s felnéz az égi mostohára, hisz üldözött pára
ki vétkét már rég kiszolgálta
ám öklelő nyomás hatol nyitott mellkasába
úgy érzi, onnan ölelkezik
óráskígyózó vonatként kúszik, spirálozik
genetikai-asztro-karmikus fonalára
neeeem, nem kiabál, józanul zakatol
mantrázik, tékozol
elér a végére?

nem ér

----------------------

*??