Lehet, hogy túlagyalom a dolgot (a moralizáló paranojára hajlamom van), de én úgy érzem, hogy ez a csávó tényleg szívböl csinálja azt, amit csinál: az iszonyatosan kiábrándult, szeretet-éhes, magányos zenéjét - nála már csak Pierrot érzi és érti jobban a hatalmas egoja és a feloldhatatlannak látszó idegensége közti függelmet; viszont: ezek a zenék a bennük mozgó fantasztikus energiát (ami dance-flooréknál is meg van a jó "tipikus esti zenék"-ben, mint pl. most Bob Marleynál: Sunny shining) kanalizálva visznek is valahová: a sajátosan monoton ritmusukkal (ha tetszik: az ö zenéik nem törnek annyira) valamerre (a szív felé?, brrr...) építkeznek, és valahogyan engem sohasem hagynak kielégítetlenül.
Egy általánosítás, amiért biztosan kapok az arcomba: kifigyeltem, hogy ha egy "müszakis" elkezd foglakozni ilyen "emberi" dolgokkal, mint amilyeneknek a versírást vagy a zenélést stb. tekinthetjük, akkor könnyen hajalmos - föleg a kezdeteknél - abba a hibába esni, hogy rögtön (és nagyon) "mélyek" akarunk lenni, mintha poétika ("az áttételek müvészete") nem is létezne a világon: mint pöre vers-szövegeket ezért tartom Ákos verseit sikerületleneknek - viszont zenei konteksztusában müködik a dolog. Plusz ezek a zenék olyan "mélyen emberi dolgokat" (na, tessék...) hoznak vissza, mint amilyen a naiv öszinteség is, amit up-to-date-ten nyegle exhibicionisták annyira szeretnek lesajnálni: "Igen, igen..., az Ákos..., aki mély..." (Cs. A.)
De mi van akkor, ha a lelkünket egy vigasztalan estén, amikor már a boros-pepsikóla sem segít, csak az ilyen naiv öszinteség (trash!) tudja megmenteni? Hát akkor csak nézünk ki bután az up-to-date-ten nyegle arcunkból.