Tönköl József

Nem vagyok jó semmire

Eltemettem magam, pedig tücsök-zenével élek,
nem vagyok jó, nem vagyok jó semmire,
                         egy öreg iszákos nevére se méltó,
véres újholdnál átkozom az évet, miként régen,
bagoly sikoltozik széles kastélyfolyosón,
a június Trianont juttatja eszembe rögtön,
szalmából felcsapó vándormadár fúj lángot,
viszi nyomorultak énekét, a keserű szégyent,
                ami az enyém is, egyszerre lettem vén,
világtalan, csonka, a földrészek útjait bámulom,
nyöszörgök éjszaka, mintha a karom esne le,
                                                           mintha falu siratna,
gonoszkodva dobna a lábam elé halottakat,
kik az arcom nem látják már soha,
és térnek vissza sírkövek, egy fa, egy kertészkert,
hegyoldal, tó, Dévavára, hányszor tévedtem el?
hányszor gyújtottam gyertyát a bűnnek?
                                 városok voltak itt, utcák, kutak,
gyertya-gyöngyös templomok, paloták,
és én itt vagyok, te meg ott, nem élek én már,
madonnás hóba néz a szemem, hogyha rád,
mint fel nem robbant akna, Trianon bennem van,
megkeseredik koponyámban, tüdőmben,
                  úgy beszélek róla, mintha imádkoznék,
olyan fájdalmakkal, amiket korbácsütés okozhat,
megnyomorodott lélekbe, testbe belemarva,
bennem van, aki csak élni, élni akart,
gyűrött térkép fölé hajolva keresgélte az utat,
mely szívén sebet karcolva bukkant elő,
hombárok, fenyőszálak és rozskeresztek mögött.