Lutra
2021.09.25
|
|
0 0
96557
|
Csontos Márta
Egy magányos kerekeskút monológja A csönd lassan kúszik a fák között, feleselni akar velem, megáll egy pillanatra, a hársfának dől, s a fény árnyékába teríti színváltós köpenyét, csalogatja a kóbor madarakat, akiknek szárnya alatt még ott van az életöröm. Lent a porban a porcsinok szövőszékén vastagodik a terjeszkedés, egyre elszántabban uralják a teret, csak én, akit árnyék-magasleshez láncolt valami elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom, hogy hályogos szemmel is felfelé, napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák megöregedtek velem, ajkukon megfáradt a dal, a metsző szél fullánk-lövése tördeli megfáradt fejemen a cserepet. Az emlékek szétszórva hintáznak a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha zöld a dombok oldaláról a temető kövei közé költözött. A szent porladásba faltól falig kúszik repedéseimből a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra csendesítette az elsorvadt élet-meleget. Homlokomon fázósan rozsdál egy vaslakat, a kulcs már rég elveszett, senki nem keresi a durva homokon, valakinek egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell fakasztania testemből azon a bizonyos napon. |
|