Czékmány Sándor

nos hát igen
 
elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire
amikből soha nem nőtt ki semmi
ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt
és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ
az egyre táguló semmi felé
kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad
és ha kiesik egy gyámoltalan gerlefióka a fészekből
és pont a lábam elé
nem hajolok le megnézni hogy vajon életben maradt-e
megmenthető-e benne az a törékeny és tünékeny létezés
ami nekem is volt és van is talán még belőle valamennyi
felkecmergek a székről közelről nézem a mozdulatlan kis testet
és eltemetem a frissen ültetett tuja mellé
aminek azt a feladatot szántam hogy kiváltsa a ritkás lombozatúvá
vált régit