Ferenc pápa üzenete a vándorlók és menekültek világnapjára, január 18-ra

Az egyház határtalan és mindenki anyja

Kedves Testvérek!

Jézus „a legjobb hithirdető és maga az evangélium” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 209). Odaadó gondoskodása, különösen a legsebezhetőbb és kitaszított emberek iránt, mindenkit arra ösztönöz, hogy gondoskodjon a leggyengébbekről és fedezze fel arcát mindenek előtt az új formában jelentkező szegénység és rabszolgaság áldozataiban. Az Úr mondja: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25, 35-36). A földön zarándokló és a magát mindenki édesanyjának valló egyháznak ezért az a küldetése, hogy Jézus Krisztust szeresse, imádja és szeresse, különösen a legszegényebb és legelhanyagoltabb emberekben; egészen biztosan közéjük tartoznak a vándorlók és menekültek, akik megpróbálnak szabadulni életveszélyes és drámai helyzetükből. Idén ezért lett a vándorlók és menekültek világnapjának témája: Az egyház határtalan és mindenki anyja.

Az egyház valóban kiterjeszti ölelő karjait, hogy korlátlanul befogadjon minden népet, különbségtétel nélkül, és hirdesse mindenkinek: „Isten a szeretet” (1 Jn 4, 8.16). Halála és feltámadása után Jézus azzal bízta meg tanítványait, hogy tanúi legyenek és hirdessék az öröm és irgalmasság evangéliumát. Pünkösdkor az apostolok erre bátran és lelkesen kiléptek az utolsó vacsora terméből; a Szentlélek ereje győzedelmeskedett kétségeik és bizonytalankodásuk felett, és azt is elérte, hogy igehirdetésüket mindenki megértette a saját nyelvén. Így kezdettől fogva az egyház egy olyan édesanya képévé vált, akinek szíve korlátlanul nyitva áll mindenkinek az egész világon. Ez a küldetés már kétezer éves múlttal rendelkezik, a missziós hithirdetés pedig már az első századoktól kihangsúlyozta az egyház egyetemes anyaságát, amit aztán a szentatyák írásai továbbfejlesztettek és a II. Vatikáni Zsinat is újra felélesztett. A zsinati atyák „ecclesia mater”-ről beszéltek, hogy megmagyarázzák annak természetét, hiszen ez az egyházanya életet ad gyermekeinek, tagjai közé fogadja őket és gondoskodik róluk (vö. Dogmatikai konstitúció az egyházról, Lumen gentium, 14).


Az egyház, amely nem ismer határokat és mindenki édesanyja, terjeszti a szolidaritás és befogadás kultúráját az egész világon, minden nép között, és ezért senkit sem szabad haszontalan, rossz helyen tartózkodó, vagy kiselejtezendő személynek tekinteni. Ha a keresztény közösség valóban átéli az egyháznak ezt az anyaságát, akkor táplálja, eligazítja az embereket, utat mutat és türelmesen segít, egyre közelebb kerül hozzájuk az imádság és az irgalmasság cselekedetei által.