Kopriva Nikolett

Elneveztem rólad egy tengert 
                                                       
Elneveztem rólad egy tengert, azt, amelyiket
a házunk mögötti szikláról látni.
Amikor megunjuk a falu csendjét, ott lógatjuk a lábunk,
nézzük, ahogy a felhők a horizontra csöpögnek.
Azt mondtad, nem halhatok meg, közben
a téridőről magyaráztál, és a végtelenről.
Felzúgott egy vonat, pedig itt már rég nincs vasút.

A tenger illata hajnalban az udvarunkban áll.
Olyankor sirályok ülnek a fákra, hallgatják, hogy
sziszeg a távol: valamikor ez is víz volt.

Nem akarom, hogy korábban menj el, mint én, mondtam,
és kaparni kezdtem a sziklát, elrántottad a kezem,
hogy minden összeomolhat: belezuhanunk a tengerbe,
a hullámok felcsapnak a szikla tetejéig, ellepik az udvart,
felkapják a házat, és nem lesz hova visszamennünk.
Nem árultam el, hogy már nem emlékszem, ki voltam azelőtt.

A tenger, amit elneveztem rólad, türkiz, ha esik az eső.
Olyankor bentről nézzük a sirályokat, sóillatú mind,
köröznek a kémény fölött.