Viola Szandra

Nyárvers, avarvers

Mindig visszavársz,
ahogy az idő pórázon sétáltatja az éjszakát,
és túl sós ételedben is folytatódik a tenger,
ahogy virágot köp a nyár,
szeleburdi, beteg-nyár,
szénaboglya-nyár,
minden szép, minden csoda,
minden költözőmadár,
elhagyom fészkem-hazám:
de a véletlen a tájra visszajár.
Végigszeretni a tájat szemeinkkel,
azt kell,
oda-vissza,
zegzugát, láthatárát,
végét, hosszát,
a csend visszhangjait hívogatni némán.

Ne repülj el, mert
kakasviadalok piciny szívével szeretlek,
fölborzolt tollal, nevetségesen,
és bezselézem a hajad,
és akkor rád szárad a fény,
mintha mindig napon volnál,
csillogsz szerelmesen.

Úgy vékonyodik az álmunk,
ahogy nyúlnak az árnyékok,
és szemedben megülnek a lidérces messze-fények,
a hajnal már félig csend és félig merénylet,
madárlárma és szárnysuhogás,
úgy alszol, mint kinek angyaltoll
van a párnájába tömve,
és szárnymotozás-fehérségben
rakod ki képzeletben az összetört Egészt.