Utassy József

Nyugdíjasok háza

Napok, napok, öregítők,
elmúláshoz szelídítők,
olykor olyan kurták vagytok,
megmérni két pillanat sok,
néha meg egy nap oly nehéz,
emészteni év is kevés:
napok, napok, öregítők,
elmúláshoz szelídítők,
szürkék, ködösek, álmosak,
deresek, jégvirágosak:
vacog a ház, a kert hóvert,
kötöd a gyapjú pulóvert,
kesztyűt, sapkát, puha sálat
vejednek meg unokádnak;
napok, napok, öregítők,
elmúláshoz szelídítők,
józanok és mámorosak,
virágportól záporosak:
kerted körbe dongó döngi,
méh a kökörcsint köszönti,
ülsz nyugágyadban és nézdelsz,
vidít minden, amit észlelsz,
az is, ahogy valahonnan
két szerelmes darázs loppal
piros pokrócodra pottyan;
napok, napok, öregítők,
elmúláshoz szelídítők,
villámosak, mennydörgősek,
szivárvánnyal viselősek,
s a hirtelen csöndben, mintha
szólongatnának az ősök - - -
napok, napok, öregítők,
elmúláshoz szelídítők,
tudom, nehéz, nagyon nehéz
mellen a fej, ölben a kéz,
nem érdekel már, mi újság,
kihull kezedből az újság,
szemüveged szomorúság,
s míg pilládra száll a szender,
mormolgatod magad elé:
istenem, mi is az ember,
istenem, mi is az ember! -
áldott, ki magában beszél,
zenél neki a kert, zenél,
megpecsételni a múltat
köré piros lombok hullnak:
de boldog is, jaj, aki él!
ül a szomorúfűz alatt,
zizegteti haját a szél,
zizegteti haját a szél.
Az öregség előszava
Ráncok,
homlokom gondolatjelei -
redők,
táncotok a tűnődés tengertánca,
vigasztaljátok a maga elé meredőt,
ráncok,
rovátkák,
redők,
nagy szemem égalját övezők,
szarkalábaktól kékellő mezők,
végül is:
megkövezők!
mert árulók vagytok ti mind,
az elmúlás besúgói,
mosolyomon mosolygók,
kémei istennek,
pokoli pribékek - -
ráncok,
mindentudók,
miket nem ért az ifjú
partján a tűnődésnek,
csak nézi a tengert,
nézi,
szemei tűzben égnek,
sejti csak hatalmát
a legöregebb vénnek - - -
ráncok,
űrbeliek:
görbe terei
az örök mindenségnek!