Böszörményi Zoltán

Randevú

Valahol megállok és várok reád.
Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején
fényt liheg, a tó felé kacsint,
több mindent akar egyszerre megvilágítani,
mint a szív,
ha frissen szerzett örömmel jóllakik,
kapkod ide-oda, és mohó nyugtalansággal
szeretne betelni.
Betelni, örökre.
Betelni vele ideiglenesen,
s átugrani a lépéstelen pillanatig,
a  szürke árok felett
a fejüket csóváló fűzfákig,
a néma homályig, hol az est tigrisei
fényezik szemüket, s a vér illatát szippantják
tágra nyílt orrlikaikba, ne csak sejtelem,
éhség korbácsolta kíváncsiság űzze őket,
a génekbe kódolt vadászösztön kényszere,
hanem a halált okozó harapások átgondolatlan
vadsága, a ragadozó légies, szökkenő kegyetlensége,
a türelmetlen remegés lángja,
ha szalmába kap sárgáslila fénye,
mint nyíló állkapocs ráharap mindenre,
mi elébe hull.
Fölényesen, férfi-gőggel futkos a szél körülöttem.
Valahol megállok, és várok rád.
Addig, míg beteljesülsz.