Hihetetlenül szórakoztatóak a magyar futból közvetítések.

Először is a sok viktoriánus talpnyaló riporter, "szakértő", fociológus és egyéb funkcionális írástudatlan hosszasan elemzi az esélyeket és a fiaink nőttön növő képességeit, amik birtokában már a világ legjobb csapatainak is méltó ellenfelei lehetünk.

Aztán jön a meccs és a valóság, szembe.

Az első félidőben hőseink elképesztően tartják magukat. A távoli ellenséges kaput ugyan nem közelítik meg, de ha lenne náluk nyíl is, azzal ellőnének oda. Aztán jön a 2. félidő és az oxigéndeficit. A fáról éppen lemászott négus gyerek elszalad (a megfélemlített B-közép alig mer huhogni, a banán pedig túl drága) és puff, púposodik a honi hősök hálója. A riporter hangja tárgyszerű, mint amikor éppen a mamáját temette. Aztán jön újra a néger gyerek, elszalad, a honi hősök szemmel verik, ánglius bólint. Aztán még egyszer, aztán még egyszer, a hős, korábban a nemzettestből már majdnem kitagadott kapuvédő is megadja magát, becsorog a laszti a hasa alatt (soha nem nézek meccset, de ezt a jelenetet kivételesen láttam). A riporter hangja egyre fakóbb. Csányi Sándor elgondolkodik az ótépébe való visszavonuláson, de akkor miként lazázik a Főnivel és hol. A riporterek megpedzik, hogy megeshet, már nem egyenlítünk ki.

Vége.

Nemzethy tragédia.

Talán Karácsony, az Alkalmatlan is ott volt a lelátón, ő tehet róla.

Először Bubiba köll húzni, aztán Fudan poraira.