Zonda Tamás

Az ember, aki felment a hegyre

  _{(Parafrázis Gyimesi Laci soraiból)}

Mondtam, vigyázz Magadra, késő
a szó ilyenkor, lopakodó, szennyes
sejtek csőcseléke támad, mint
meggypiros parazsunkra a tél,
szelíd merénylet ködbetűnően…
Pattog a szó a semmi szirtjei közt,
visszhanggá foszlik, nincs is üzenet.
Szavad emelnéd, nyelved a szörnyé,
fejed lehajtod, ében éj sikálja véres
ablakodat…
Sötét a város, sötét a szív.
Hallgatnak a hosszú éjszakák.
Hallgatnak a slágerrádiók.
Hallgat sötéten a hajnal,
ami jön még: gödrök, ráncok,
tegnap, tegnapelőtt.

Ennyi volt.
A nap lenyugszik, este lesz,
fehér palackba zárt idő
nemes penészben: életed.
A tények kőkemények,
fogy a tört fény, este van,
földig ér az ének.

Marad szép tiszta hangod,
emlékeid szépen elosztod:
jut a kopott házak falára,
jut a sárba fojtott imákba,
jut a roncsolt romos világra,
jut sírköved három sorára.