A Mai Nap Mi újság? című rovatában nemrégiben arról kérdezték a fôpolgármestert, miért kezdeményezte, miért most gondolt arra, hogy Antall Józsefrôl utcát nevezzenek el Budapesten. (Én magam is kíváncsi volnék, mi lappang bokrának megette.)
Íme a válasz.
„– Jövôre tízéves évfordulója annak, hogy a rendszerváltás után megválasztották az elsô magyar kormányt. Véleményem szerint a miniszterelnök 1993-as halála óta meg tudjuk már ítélni munkáját és az ország felemelkedéséért folytatott erôfeszítéseit. Kezdeményezni fogom annak a fôvárosi rendeletnek az egyedi módosítását, amely kimondja: halála után 25 évig nem lehet utcát elnevezni senkirôl sem…
– Egyeztetett már az MDF vezetôségével?
– A közeljövôben találkozom Dávid Ibolyával, a párt elnökével. A véleményét kérem, hogyan látják ôk az ötletemet.”
Ez a szöveg (PR-értelemben) briliáns. Demszky egy icipici hibát elkövet ugyan, de ez lehet, hogy a tudósító hibája: rendszerváltást mond, és nem rendszerváltozást. Az általa utcanévre érdemesített azonban mindig változtatást mondott, szerinte ugyanis inget vált az ember, nem rendszert.
1994 elején a választási harc finisében ugyanezen fôpolgármester az SZDSZ miniszterelnök-jelöltjét, Kuncze Gábort a következôképpen méltatta: „Pártunknak olyan miniszterelnök-jelöltje van, akit nem érdekel, hogy milyen módon kerülhet be a híres magyar államférfiak arcképcsarnokába…” A fôpolgármester itt egy kicsit mosolyogva várt (írtam én akkor ugyanezeken a hasábokon), akár egy rutinos színész, hogy hallgatóinál a tantusz leessen. Erre fél másodperc elég volt. Kitört a taps. Mosolyogva pengette tovább a húrt. „Azt se bánja, ha a kései korok történészei nem ismerik el…” A lelkesebb szabad demokraták itt ismét tapsolni kezdtek, megértvén, kinek szól a gúny.
Bizony egy halottnak szólt, Antall Józsefnek.
Kuncze Gábor akkor nem lett kormányfô, csak csupán belügyminiszter. Demszkynek igaza volt: kései korok történészei nem fogják firtatni, ki az a Kuncze, s ha a továbbiakban nem fut egészen kivételes formát, az is valószínű, hogy nem kerül be „a híres magyar államférfiak arcképcsarnokába”. Persze ahogy Demszky mondotta volt, nem is akar.
Demszky viszont akar valamit. Ezúttal nem gúnyolódik, hanem utcanévötletével megtisztelni kívánja Antall Józsefet, de sokkal inkább önmagát. Hat év után látva látja annak a férfinak az érdemeit, akinek a politikája ellen ô és elvbarátai anno létrehozták a Demokratikus Chartát. Nem mondja persze azt, hogy „tévedtem, amikor becsmérelten ôt”, azt sem mondja, hogy „elnézést, megváltoztam”. Egyszerűen kilép a nyilvánosság elé, és mondja az okosat, a jót, amirôl, mint született demokrata, kikéri majd az MDF mai elnökének, Dávid Ibolyának a véleményét, ily módon kész helyzet elé állítva, mintegy lepipálva Antall József szellemi örököseit.
Mondhatjuk: a legnagyobb toleranciával más lovát üli meg?