Hozok egy virágporos részletet a most készülő sci-fi regényemből:

Szófia - a név, mint a virágpor szállt a levegőben. Szófia, Szófia, pillangóként röppent és megpihent Skaf11gamma vállán. Felébredt. Verejtékben úszott. Még mindig volt némi víz a testében. Feloldotta a pirulát a szlertben. Szlert, az új élet nedűje. Szépíró talán így mondta volna. Szépíró. Skaf11gamma összezavarodott. Szófia és Szépíró. Nevek, amikre már régen nem gondolt. Skaf11gamma iótamű skaf, kezdte az önazonosítást, de aztán elakadt. Szófia vagyok, Szófia, kezét lassan a szívére tette, de a kéz fáradtan hullott alá. Már nem volt benne élet. Már csak szlert volt benne. A szlert mostanra átvette Skaf11gamma szervezetében az irányítást.
A monitor a 4.szinten narancssárgán villogott. Tiltott szavak, tiltott szavak. Veszélyes! Skof4gamma a beavatás előtti estéjét nem ezzel a vacakolással akarta tölteni. Végre elérkezett idáig. Mindent feladott. Mindent feláldozott a nagy mű érdekében. Testét belülről rágta a fájdalom, de a szenvedés nyomába sem ér a felmagasztosult eszmének, ami a megvalósulás ígéretével kecsegtette. Holnap napnyugtakor végre szkifivé válhat. A legfelső kaszt kiválasztott tagja lehet. Soha többé nem kell a hígagyú skofok és skafok tiltott szavaival pepecselnie. Miután az idegrendszerét feltöltik a szlerttel, ő maga is átlényegül. Maga mögött hagyja elkorcsosult emberi és skofaj életét, és a Plax bolygó szlerttel átitatott fenséges körének méltó tagja lehet. Talán így öntötte volna Szépíró emberi szavakba a Skof4gamma idegrendszerén átfutó számokat és elektromos szikrákat.

Reggelenként Szófia arcával ébredt. Megőrzi őt a szívében, ezt eltökélte magában. Aki egykor volt. Aki mindmáig lehetne, ha lett volna benne ellenállás. Szófia szerette az újat, mindig kalandra vágyott, azt hitte ez is csak egy újabb kaland lesz, skaffá lényegülni maga mögött hagyva emberi ügyetlenségét és hibáit.

Ilike imádkozni tanította Amit. "Szűzanya az égben, tekints le ránk." Ez egy nagyon régi ima. Még a Föld bolygón élő emberek hozták magukkal, akik új életet kerestek maguknak a Plaxon. Mi az ő leszármazottaik vagyunk.
- Jó volna akkor valahogyan eljutni a Földre, sóhajtotta Fecó. Ott talán nincs ez az őrület a krunabeültetésekkel, és az emberek csak úgy hemzsegnek, mint a hangyák.
Másnap reggel megkérdezte Dalnokit, mit tud a Földről.
- Nemesebb és tisztább hely volt, amikor az őseink elhagyták, mint amivé mi tettük a Plaxot. Ahová ember beteszi a lábát, ott semmi nem biztos és kiszámítható. Kétféle ember születik, Fecó. Az egyik alattomos fajta, csak akkor érzi jól magát, ha felpiszkálja maga körül a többi embert. Irigységgel, hatalmi vággyal erőfitogtatással, hosszú volna felsorolni mindezt. Ilyennek születtem én is. Árulónak, hazugnak, manipulátornak.
Fecó nem is értette Dalnokit. De annyit megértett, hogy az emberek, akiket ő szeret, nem ilyenek: Ilike, Tigris, Amika, ők mások.
- Mi mások vagyunk. Dalnoki, most már te is olyan, vagy, mint mi.
Dalnoki megkérgesedett szívén ekkor megrepedt a kő. Hajszálvékony repedés volt, ő maga sem vette észre.