Károlyi Amy: Szólongatás


Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa –
és erdőstül állnak elibém a fák.

Azt mondod: kő –
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.

Azt mondod: rét –
és lassú búborékkal
gyöngyök és gyűrük szállnak fel a mélyből.

Azt mondod: szép –
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.

Azt mondod: én –
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyujtott gyertyaszál.

Azt mondod: nyár-
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal pupozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.

Azt mondod: ősz –
és áfonyával telik meg harminc szőlőskosár.

S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod.