Csanád Béla: Pihenő

 

Nagy nyáj vonul az égen,

bárányok s vakmerő

kosok szőre fehérlik.

Vibrál a levegő.

Sok kép, mint a valóság

árnyéka száll elő,

alig látja, csak érzi

a fűben heverő.

 

Fekszik zizegő fűben

a költő, úgy pihen.

Oly ritkán adatik meg

neki ez idelenn,

mert nyugtalan szívében

mindig szebb vágy terem,

s legszebb versét írná, ha

pihenni kénytelen.

 

Így este már azért a

világ elcsöndesül.

A béke estikéje

virágzik egyedül,

s a tücskök altatódalt

húznak köröskörül,

hadd nyugodjék a költő

szép láza is belül.

 

De felhők árnya leng

át a réten lassúdan.

egy vadkacsa kiált a

magasban s elsuhan.

A költő talpra szökken,

úgy érzi, titkosan

e hang őt szólította.

És elfut boldogan.