Demény Péter

Walther von der Vogelweide vigasztalása


Mennyit kerestél s hitted, találtál is barátot,
benne olyan világ, amely a te világod,
kerek egész, világod hitelesebb világa,
tüze lobog, mégis tárgyilagos a lángja,
szeret, de nem hazug, nem hízeleg legyintve,
nem mar beléd, miközben szemforgat a szelídje,
nem mindegy neki, hol, mért vacog a lelked éppen,
világod és világa beszélget a szívében.

De olyat is találtál, aki nem űz megértést,
nem gyakorol kegyelmet, elkergeti a féltést,
törékeny lelkedet kajánul meg sem is parittyázza,
úgy elvakítja tövig rágó sznobériája.
Most ezt kell mondjam, pajti! hallanád, mintha szólna,
és véleményivel vadul kilovagolna
vagy inkább kúszna-mászna, hízelgőn sündörögne
a híresek után a hírbe, az örökbe.

Vitatkoztál velük? Tán szánakoztál rajtuk?
Ne tedd, hiába úgyis: rég nem övék az arcuk,
csak másolata másnak, a divat szkennelése,
ha megvárták, hogy jöjjön s nem mentek ők elébe.
Hogy szíved majd kiugrott, ez ne zavarjon téged,
keresd tovább a ködben önnön személyiséged,
és tartsd meg azt a párat, akikben megtalálod,
akik nem árva árnyak, hanem igaz barátok.