88-ban az oroszok teljesen új stratégiát kezdtek el alkalmazni. Elővették a II. VH-ban bevált módszereket, ezt megspékelték folyamatos légi járőrözéssel. Gyakorlatilag ha bárhol támadás ért egy szovjet egységet, akkor a környező falvak férfilakosságát válogatás nélkül kivégezték, amelyik faluból volt mudzsahiddin harcos, ott a családtagok házát lerombolták, a család férfitagjait túszként magukkal vitték. Már nem nagylétszámú lerohanással uralták a területet, hanem kislétszámú (4-10 fő) járőröket tettek ki helikopterből a karavánutak mentén (rajdolás), ahol a gyanús karavánokat válogatás és kérdezés nélkül likvidálták.

Emiatt a lakosság jobban félt a szovjetektől, mint dusmánoktól, nem mert senki menni a mudzsahiddinhez harcolni , ráadásul a fegyverutánpótlást is elvágták a karavánok kiiktatásával.

Ez volt az az időszak, amikor az afgán ellenállás az összeomlás határára jutott, tavasszal tervezte a szovjet hadvezetés a nagy végső offenzívát. A tervek szerint a Pakisztán felé vezető összes utat szpecnaz egységekkel le akarták zárni, és délről észak felé haladva minden falvat átkutatni a határ mentén. Az afgánok csak észak felé menekülhettek volna, Kabul felé, ahol viszont a legerősebb volt a kormányhadsereg támogatottsága, ezért csapdába szorultak volna.

Minden készen állt ehhez, amikor Gorbacsov bejelentette az egyoldalú kivonulást.