Johannes Bobrowski

Gyerekkor

Szerettem
akkor a sárgarigót –
a harangcsengést, odafenn,
föl-le, föl-le,
a lombokon át,
 
míg az erdőszélen kuporogtunk,
egy ágon piros bogyók
sorakoztak; kis kocsijával
elkocogott az ősz
öreg zsidó.
 
Délben aztán a sötét
égerfaárnyban álltak az állatok,
dühösen csapkodott a farkuk,
kergették a legyeket.
 
Aztán megnyílt az ég, s
ömlött zúgva belőle
a zápor; a sötétség után
földíze volt
a csöppjeinek.
 
Vagy a legények jöttek
a lovakkal a parti csapáson,
nevetve ültek a mélység
fölött a barnán
csillogó hátakon.
 
A kerítés mögött
dongtak a méhek.
Később, a turján tüskebozótján
végigsuhant a félelem
ezüst zizegése.
Egyetlen sövénnyé mosódott
ajtó, ablak, sötétség.

Majd a párás kis szobában anyó
énekelgetett. A lámpa
zümmögve égett. A férfiak is
megjöttek, vállukon át
visszamordultak a kutyára.
 
Éjszaka, hosszan hallgatásba ágazó –
elsikló, sorról sorra keserűbben
maradandó idő:
gyerekkor –
szerettem akkor a sárgarigót.

_{/Rónay György ford./}