Van egy amerikai pszichiáter-pszichoanalitikus, aki a hatvanas években könyvet írt a gyógyszerek ellen. (Illetve két éve meghalt, kilencven-valahány évesen, miután eutanáziát hajtott végre magán.) Egyébként magyar származású, Thomas Szász.

Nála, és más szakirodalomban is, az olvasható, hogy a mai értelemben vett gyógyszeripar az 1950-es (vagy inkább a 60-as) évektől kezdett kialakulni. A 2. világháború előtt gyakorlatilag nem beszélhetünk modern pszichiátriai gyógyszerekről, mert olyanok akkor nem léteztek. Volt a macskagyökér meg az elektrosokk, hogy csak kettőt említsek. Egyébként Benedek István (Benedek Elek unokája) ezt az időszakot mutatja be az Aranyketrec c. könyvében. Számos kényszerest kezelt a praxisában úgy, hogy gyakorlatilag csak az analízis és az elektrosokk állt a rendelkezésére. (Viszont sokan kísérleteztek hidegvíz-terápiával, és egyéb bizarr dolgokkal, nyilván változó sikerrel).

Tehát ha innen nézzük, akkor a háború előtti kényszereseknek a gyógyszer helyett mi volt? A kényszerzubbony, a zárt intézet, elszakítva a családjuktól stb. Vagy otthon, csendben szenvedni a négy fal között. Ehhez képest én mindenképp előrelépésnek látom a gyógyszerelést.

Az egy másik dolog, hogy a modern gyógyszeripar abból él, hogy sokat állít elő, és abból profitál, hogy a különböző cégek minél több (szintetikus) gyógyszert adjanak el. Ez egy modern iparág, mint az autógyártás. Az autókról is tudjuk, hogy mennyire károsak, de eltart számos iparágat az autók előállítása és karbantartása stb.

Nekem pl nincs autóm, majdnem mindent a közösségi közlekedéssel oldunk meg. És valahol jó érzés, hogy nem függök (annyira) az autótól. Ha az orvosi gyakorlat is abba az irányba fejlődik majd, hogy fölajánlanak többféle készítményt, akkor lehet majd választani. De egyelőre még nem tartunk ott.

Azt akarom ezzel mondani, hogy van aki szeret kísérletezni saját magán. Másnak meg az a megnyugtató, ha meghallgatja az orvos vagy a többiek véleményét, és azután megy.