"... Szerintetek a JT8-nak vagy a D30-nak vagy az NK8-as hajtóműnek van szebb hangja?"
Amikor Ferihegyen álltál a régi épület teraszán, és az Il–18-as jött szembe a gurulúton, már csak két hajtóműve ment, a két külső már majdnem megállt...
Amikor Taskentben az őr háta mögött beszöktél az épülő, kacsalábon forgó, szikla- és japánkertes új terminál épületébe, és a teraszról nézted, amint közvetlenül az orrod előtt sorban indul be az Il–18-as négy hajtóműve...
Amikor ugyanott, ugyanakkor kétszáz méterrel hátrább, az előtér túlsó végén egy An–24-es beindította az egyik hajtóművét, és hangerőben elnyomta az Il–18-as négy hajtóművének a hangját...
Amikor eldübörög melletted az éppen a siklópályán süllyedni kezdő gép, elhal a hangja, és két perc múlva újra hallod a hangját, idáig elhallani a reverz dörgését...
Amikor az NK-8 szinte szirénázva beindul...
Amikor a szíriai Caravelle (Istenem, húsz évvel korábban te is repültél ilyenen!) leszállt, és a reverzből úgy dől felfelé a fekete füst, mintha gőzmozdony szaladna a pályán...
Amikor ebédelni mész a ferihegyi ebédlőbe, és a ködből, pont a fejed felett, olyan alacsonyan, hogy már-már megérinthetnéd, előbukkan és eldübörög a főépület felé egy átstartoló Tu–154-es (később a térképen ellenőrizve meggyőződsz róla, hogy valóban a gurulóútra akarhatott leszállni, csak még idejében észrevette)...
Amikor egy augusztusi forró délután a régi pálya végénél ülsz a traktorvontatással forgolódó Tu–134-ben, és fejeden a fejhallgatóval lesed a gyakorlózó An–26-ost, az hetedszer is jön, leül a pályára, a hajtómű dörög tovább, a gép lomhán elemelkedik...
Amikor az Aeroflot leningrádba visszainduló Tu–134-ese eltévedt, és a lezárt gurulóúton a hangárok elé gurult, ott megállt, a riadtan utasok nézteki ki az ablakon, a gép járó hajtóművel várta a sárga autót, amelyik aztán kivezette őt a pálya felé...
Amikor egy repülőnapon a Ka–26 úgy öt méter magasan a fejed fölött megállt, dügörögve lebegett, és akkor olyan iszonyatos, ősi félelem fogott el, mint talán még soha...
Amikor a Jerevánba induló 100 éves, szétesni látszó Il–18-ast félreállították a gurulóút egyik öblébe, és ott szép nyugodtan próbálgatta sorra beindítani a hajtóműveit...
Amikor Odesszában az An–24-es segédhajtóműve csak sokadszorra, hatalmas durranásokkal, majd lángszóróként másfél méteres lángot lövellve indult csak be odakint...
Amikor az IL–76-os pont a házatok mellett kezd fékszárnyat kiengedni, és háromszor négyszer ráadja-leveszi a gázt...
Amikor ott állsz küldöldön a magyar csapat két műrepülő gépe mellett, a srác beül, a másik odatolja a kis kerekes állványon az aksit, feldugja, majd sutty-sutty-sutty és beindul...
Amikor az utolsó állóhelyre tettek, és közel egy kilométert mész a sorban álló gépek háta mögött, és az induló Tu–154-es mögött azt hiszed, hogy végleg megsüketültél...
Amikor már majdnem-elsősként, a gépek hangját követve, kigyalogolsz a kis repülőtérre, és arcodat a kerítés rácsába dugva nézed a gépeket, és az orrod előtt fordul meg a Jak–40, és azt mondod, hogy lám, azért ennek is van hangja, de miért nincs szele? És már éppen elfordult tőled a gép feneke, amikor forró szél csap arcon, a lányok szoknyája felemelkedik, a férfiak kalapja lerepül, az egyik a tér túlsó oldaláig gurul...
Amikor később késő este kigyalogolsz a pálya végéhez, a bevezető fénysor iszonyú erejű fényében lefekeszel a fűbe, és nézed a fejed fölött eldübörgő gépeket...
Amikor a tanrepülőtéren sokadszor elismételted, hogy mi mindenre kell ügyelni, a fordulatszám nem akadhat fenn, a hőmérséklet nem lehet ennyinél vagy annyinál több, figyelni kell a rezgésjelzőt, és akkor végre felnyithatod a fedelet, az Y alakú kapcsolót a középső hajtómű helyzetébe állítod, egyik kezed a gázkaron, és elszántan megnyomod a gombot, és innen már megy magától, csak figyelni kell, miközben a gyakvezető tanár még nálad is jobban izgul...
Amikor a bal ülésben ülsz, és a másodpilóta megkérdezi, hogy akarod-e, és hát ki tud nemet mondani, és már te vezeted a negyven tonnás gépet, mögötted megnyugtatóan duruzsol a két hajtómű, kicsit hullámvasutazik a gép, de ezt rajtad kívül csak az igazi pilóta tudja, a hetvenegynéhány utas észre sem veszi...
Amikor az A–300-as hajtóműve gyanúsan csendesen szól, és valóban, a pilóta már be is mondja, hogy "most lassan repülünk", mert a légtér bedugult előttünk... Aztán felpörögnek, és tudod, hogy szabad az út...
Amikor a leszállóegyenesben a folyó fölött átrepülve az An–24-es úgy megsüllyed, hogy rendesen rá kell nyomni a gázt, és még így is gyanúsan közel suhan a kerekek árnyéka a fűben, és akkor végre megáll a süllyedés, kicsit emelkedik, és már itt a beton, de most már megsértődött a gép, nem akar leszállni, csak lebeg, lebeg a pálya fölött, az árnyék most nem akar közeledni, aztán megadja magát, és mégis ledöccen a kerék...
Amikor a 140 km/h-s szélben végig bukdácsoló 737-500-as végre a beton fölé ér, és egy kicsit kisimul alatta a levegő, majd a föld közelében egyszer csak megbillen, de úgy, hogy tudod, ez a gép NEM TUD leszállni, mert szétcsattan a betonon, mint egy túlérett dinnye, és akkor felpörög a két óriási hajtómű odakint, és már távolodik a beton, és tudod, hogy ezt most megúsztad...
