Arany-Tóth Katalin

HANGTALAN VIGASZ

Néma a hangom és néma a szám.
Nézd, mily üresen nyúl feléd kezem!
Fájdalmad tétlen-távolból tűröm,
semmi-szóval karollak, könnytelen.

Most köd simul zokogó lelkedre,
és gyötrelmes, mindent betöltő gyász…
s nem tudom, nekem mi fáj ma jobban:
bánatod súlya, vagy az elmúlás…

Én, ma még előtte állok annak,
mit Neked most tűrni, s túlélni kell;
de nem tudjuk, mivel vár a holnap,
az Isten kit szólít közülünk el.

Mit nem mondhatunk ki soha többé,
örökkön nyomasztva bennünk zokog.
Árvaságunk tesz minket felnőtté,
s így válnak szebbé a gyermekkorok.

Koporsóvá érik korhadt bölcsőnk.
A föld mindenkit egyformán föd el:
egy kereszt, s virág a szürke hanton,
egy egész élet emlékeivel.

Tudd: bennem is fáj hirtelen gyászod;
s ha bús könnyed az égre felzokog,
a vésett fejfák feletti térben
egy hangtalan, hű vigasz leszek ott.

*

Lehet, hogy lassan búcsúzni kéne
mindenkitől, aki kedves nekünk.
Búcsúzom én is... Ki tudja, holnap
ki indul útnak... Istenem… melyikünk?

Arany-Tóth Katalin Csöndszekér (2016)
aranykati.blogspot com