Még azt akartam írni az előzőhöz, hogy én se mondanám el a helyedben az üzemorvosnak az ocd-t. Jobb, ha a munkahelyen nem tudnak erről. Lehet, hogy még jószándékúan is állnának hozzá egyesek, de akkor is beindulhat egy pletykaláncolat, és akkor nincs megállás ...

Nálunk egyébként olyan munkahelyi hangulat van, hogy én egy pohár vizet nem szívesen hagyok elől, mert nem biztos, hogy nem köpnek bele, mikor nem látom ... Volt már itt csökkent munkaképességű ember, de olyan is, akinek nem volt semmi baja, és nem bírta a légkört, a piszkálódást. Sajnos a főnöknő igazi hangulatember. Nem rossz ember, de ha rosszkedvű, rögtön odavágja annak, aki panaszkodik, hogy Mit kell érzékenykedni? ... Ezért jobb, ha nem tud mindent. Mondani kell neki valami mást, pl. ez a fehérköpenyes dolog jó ötlet. Pont elég ha az ember saját orvosa tudja ezt, és általában tisztában van vele minden érintett, hogy mit bír munkában.

Sokszor foglalkoztat ez a munkahely dolog, néha órákig képes voltam rágódni a problémán (ez is egy kényszeres jellegzetesség). Én a szülői házban azt tanultam meg, hogy munkahelyen vagy bármi közösségben: "élni és élni hagyni!" Ehhez képest, itt azt látom, hogy egyesek jódolgukban már azt se tudják mit csináljanak. Ráérnek másokat a problémáik miatt pellengérre állítani. Vagy éppen gátlások, skrupulusok nélkül rástartolnak a másik státusára, munkakörére.

Vagy például észrevesznek valami hibát, akkor rögtön a fejére olvassák az illetőnek. De a saját hibáikat végtelenségig eltussolják egymás között. És ezt megtehetik, mert egyébként jól el tudják magukat adni a külvilág, a főnökség felé .. Lehet, hogy a megrendelő bögréjébe is köpnek egyet a háta mögött, de a szemébe mosolyognak, jópofiznak ...

Én azt szoktam csinálni, hogy vigasztalódom azzal, ha jön néha egy normális kolléga. Nagyon meg kell becsülni, ha valaki rendeset talál az ember a munkahelyén.