Másik kérdésed a rituális szokásokra vonatkozik. Szerintem, ha a tünetek változnak, de maradnak, akkor tünetváltás történik. A terápia célja a tünetek csökkentése. Csökkenjen a gyakoriság, az időtartam stb. Fölszabaduljon az idő a hasznos cselekedeteknek.

Azt szavakkal nem lehet elmondani, hogy milyen volt a napom, mikor pótcselekvések uralták. Ez nagyjából éppen 10 évvel ezelőtt volt, mikor egyik napról a másikra előjött nálam a nagyfokú szorongás. Fogalmam se volt, hogy ez egy olyan betegség, ami leuralja az életet. Hogy az átmeneti enyhülést hozó rituálék előbb-utóbb eluralkodnak, fölfalják a normális mindennapokat. 

Vegyük például azt, hogy az utcán gyalogosan el akar jutni az ember egy megcélzott helyszínre, bolt, rokonlátogatás stb. Ez nem egyszerű, ha az a kényszered, hogy megismételj dolgokat, újra járj egy szakaszt, megnézd a járókelők arcát vagy kirakatot, eldobott szemetet stb. 

Most leírhatnám pl. azt, hogy most mennyi idő alatt teszek meg ugyanannyi utat, mert időben mérhető a különbség. Vagy hogy nem nézem meg az eldobott borítékot, nincs-e benne ötezres elrejtve?:) stb. Ennél most fontosabbnak tartom azt leírni, hogy elsőre könnyűnek tűnt az, ami a terápiás feladat: vagyis nem végrehajtani a kényszercselekvést. Csak ami utána jön, az nagyon nehéz. Sokszor voltam sírás közeli állapotban.

Ekkor nagyon nagy akaraterőre van szükség, hogy az ember ne rohanjon vissza. Sokat tudnék még erről mesélni. Amit most itt szeretnék megosztani, amivel nyilván nem mindenki ért egyet: azt nem érzem, hogy ettől elmúlt volna a betegségem nyomtalanul. Nyilvánvaló a javulás, és ezt nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy enélkül értelmes élet sem elképzelhető. De azt nem tudom mondani, hogy "gond nélkül" bármit végrehajtanék, amit régen nem. 

Ezt úgy tudnám kifejezni, hogy a szorongást ma már másképp is tudom kezelni, mint kényszerezéssel. De az a félelem úgy érzem, ma is ott figyel az agyam mélyén, ami ezeket a dolgokat kiváltotta. Ez a félelem leginkább egzisztenciális, vagyis a létezés legalapvetőbb problémái kavarognak a lélekben.