Csakhogy ez valami hamisítás lehetett.

 

Már 1990. májusában a Fejér Megyei Hírlapban ilyen cikk jelent meg:

 

HALÁLNAK HALÁLÁVAL „Izzó vastrónon őt elégetétek...”?

Székely Dózsa Györgynek 1514 júliusában Temesváron történt kivégzése hosszú évtizedeken keresztül úgy élt nemzeti tudatunkban, mint ahogyan azt Petőfi Sándor „A nép nevében” című versében megénekelte: „Izzó vastrónon őt elégetétek...”?

A kivégzésről beszámoló, alapjában véve hitelesnek minősíthető források azonban nem erősítik meg az izzó vastrón tényét. A leírások említenek ugyan vasból készült trónt, melyre meztelenül ültették rá Dózsát, de egyik forrás sem emelte ki annak tüzes voltát. Petőfi költői képe látványos ugyan, de nem helytálló.

Hogyan is zajlott le valójában a kivégzés? Istvánffy Miklós történetíró „A magyarok történetéből” c. munkájában így írta le a rettenetes eseményeket: „A foglyok közül kiválasztottak kb. 40-et, “éspedig azokat, akik Székely György személyes szolgálatába voltak rendelve. Ezeket sötét börtönbe zárták, és... éheztették, hogy végül, már akik közülük... életben maradtak, az éhségtől elcsigázva, a még élő és lélegző Györgynek félig megsütött húsából egyenek, és azt lenyeljék. De abból a 40 szerencsétlen emberből csak 9 élt még, a többiek az éhségtől elsorvadva elpusztultak.

Ez alatt a kínzók vasból trónt, koronát és kormánypálcát, a király jelvényeit - kovácsolnak. A trónra meztelenül ráültetik Györgyöt, fejére teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart. Azután odavezetik a 9, még életben maradt szerencsétlent, akik az éhségtől elgyötörve sápadtak voltak, félholtak, hasonlóak az ember árnyékához, s azt parancsolják nekik, hogy György húsát, mely az izzó vashoz érve felvillant és sistergett, fogukkal szaggassák le, és nyeljék le. Ha nem teszik, kirántott kardokkal fenyegetően ott állottak a kínzók, hogy nyomban megöljék őket. Akik a haláltól való félelmükben ezt megtették, azokat elbocsátották... hármójukat azonban, akik az undorító falatot nem tudták lenyelni, tüstént megölték. György sem nem sírt, sem nem jajgatott, sem nem félt. Csak ezeket gyalázta, mert ő nevelte őket, kutyakölyköknek nevezte, s azután elhallgatott. S miután újra meg újra tüzes vasfogókkal szaggatták, végül is, nem bírva tovább elszenvedni az elviselhetetlen fájdalmakat, kilehelte lelkét.” Az Aufruhr nevű korabeli német röplap szövege szerint ”a koronázásnál mintegy 60 emberüknek táncolniok kellett előtte és mögötte a maguk módján, és ehhez még hegedűvel és sípokkal is zengettek az ő módjukon. És akik ott jelen voltak barátok és papok meg egyéb tanult emberek, mindnyájan énekelték: Te deum laudamus. És ilyen éneklés közepette az ő öccsét, akit vele együtt fogtak el, 3 darabra vágatták az ő szeme előtt...”

A szörnyű kínhalált halt Dózsa testét felnégyelték, testének darabjait pedig Budára, Pestre, Székesfehérvárra és Nagyváradra küldték. Fejét Szeged kapta.

Sokáig élt és talán még ma is él köztudatunkban az a hamis kép, miszerint a kivégzés e rettenetes részleteit a győzők, nevezetesen Szapolyai János erdélyi vajda és Báthori István temesi ispán agyalta ki. A valóság azonban az, hogy a középkor folyamán Európa-szerte az állam ellen lázadó lovagoknak hasonló büntetés járt. Tüzes koronát szögeztek a fejükre, kezükbe pedig a királyi hatalmat jelképező szimbólumokat, izzó jogart és pálcát adtak. A politikai törvénybontókkal szembeni megtorlás hazánkban is az európai szokásokat követte. A temesvári ítélet tehát a külföldi normákhoz igazodott, de Magyarországon sem tekinthető egyedülállónak. 1494 őszén például azokat az árulókat, akik Nándorfehérvár várát török csábításra föl akarták adni, Kinizsi Pál alsómagyarországi főkapitány Dózsával szinte megegyező módon végeztette ki. De hasonló módon jártak azok a csehek is, akik 1509-ben II. Lajos Prágában rendezett koronázásakor a magyarok ellen támadtak. II. Ulászló megnyúzatta és vasfogókkal tépette szét őket.

A Dózsa halálát követő időszakról történetíróink közül sokan az elfogadottak közötti féktelen vérengzésekről írtak, s a középkori kivégzések szinte teljes tárházát sorakoztatták fel. Ez annál is furcsább, mivel a legmegbízhatóbbnak ítélt forrásaink erről nem írtak. A már idézett német röplap pl. határozottan azt állítja, hogy a foglyokat Dózsa kivégzése után hazaengedték. Nem tagadható azonban, hogy a győztesek első dühe számos áldozatot követelt. A szenvedélyek lecsillapultával az esztelen bosszút felváltotta a büntetésnek és a kárpótlásnak törvénybe iktatott új rendszere.

Vizi László

 

Sehol nincsen szó "izzó trón"-ról, még csak felhevítettről sem.