Vajda János
 

A Balaton partján

 

 

Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

 

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.

 

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

 

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

 

Azt jelenti az az árnyék:
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét - tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.

 

Nincsen itten állandóság;
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

 

És az a türemlő hullám,
Kis bujár hab mit gagyog?
"Ember, ember, ide nézz rám,
Lettem és már nem vagyok."

 

És a ringó, kergetőző
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.

 

És ez így megy mindörökkön
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.

 

És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?

 

Kiderül a felleges ég,
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?

 

Hát ha mégis, újra itten
Igy, ahogy most, valaha...
Az örök idő-keréken
Visszafordul a "soha?"

 

Soha többé, soha többé!
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a "mindörökké"
Őrületbe hogy nem ejt?

 

Megnyugvást, vigaszt mi adhat?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába, tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.

 

Mintha mosolyogna rajtam,
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.

 

Hasztalan a mult, jövendő
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A jelenben csak tied.

 

A teritett asztal itt áll,
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz...

 

[1884]