VÁCI MIHÁLY:
LEVÉL A FÖLDRŐL

Mi is vagyok? - most újra kérdezem.
S a világról minél többet tudok,
eltörpül, egyre jobban, szerepem,
és nem tudom, miért is alkotott
     a Lét? A Mindenség énnélkülem
is száll, kering és nem azért osztódott
naprendszerekre, hogy végül én boldog
     élő legyek; - hát mi célja velem?

Kihűlt világunknak, mely közönyös
halálos ájulásban, végtelen
megsemmisülés űrjében köröz,
- a Mindenségnek nem is létezem!
     Miért játssza hát a komédiát
az ember, és miért él a vak hitben,
hogy szerepe van, s küldetése itten,
     holott csak ő képzelheti magát.

Csak Kedvesem, szülők és pár barát
tudatában vagyok olykor jelen:
néhány sejtben fellobbant villanás;
- ó, érdekelhet hát a Végtelen?!
     Itt akarok maradni, koponyák
űrjében cikázni, kedves erekben;
idegek rejtsenek! Csak ami engem
érez, megért, - az nekem a Világ.

Az embernek nincsen értelme csak
az emberben. E sivár, mostoha
önzésű, részeg örvényű anyag
világa nem sejtheti meg soha.
     Csak együtt és csak egymásban lelünk
létünk értelmére, s annak csodálatába,
mit mi hoztunk el e méltatlan világba.
     Más hívőnk, más istenünk nincs nekünk!

Ó, nem a naprendszer és nem a Föld,
nem ország, temető, nem ez a táj,
csak néhány elviselhetetlenül gyötört
agykéreg mindenségem és hazám;
     csak ez a pár sejt sejti a csodát
halványan derengő plazmái mélyén,
aminek társult tenyészetem szövevényén
     bújdosó énem képzeli magát.

Ez az elektromost fehérje-közeg
számomra az egyetlen éltető-elem;
e szféra delejes mezőinek
határán kívül nincsen életem;
     itt kell az egymást-jelző emberek
között, a Mindenség háttere nélkül,
megfelelni feloldozó menedékül
     az életre erőt adó hitet.

S hinni, ahogy csak a mindentudó
ember képes nagy kétségeiben,
és keresni e mindent tagadó
emberiségnek megtartó igent;
     a csillagok közé szórt milliók
világ-felfedező hördülésére
hihető üdvöt igérni, hogy élve
     tűrjék el a fagyos űrt, - a Valót.

Kire a felfedezett Minden rászakadt,
s hisztériás orgiákba menekül,
- kezéből kivenni kést, poharat,
s hitetni őt, bár csúfos egyedül,
     s ha mellettünk Jel sem tanúskodik,
összecsiholódni a Reménytelennel,
s szikrázni: - Őrizd magad Ember!
     Még meg kell érned valamit!

Ez ad értelmet kozmikus
arányoktól megsemmisült
életemnek, s e cinikus
Univerzum, vad Idő újra szült,
     hogy dacból higgyem: - már közel
kell lenni annak, ami még nincs,
s amit a fáradt lélek csak azért hisz,
     mert már annyira kell!

Forrás:

Arany-Tóth Katalin weboldala  aranykati.blogspot com

Válogatás a "VÁCI MIHÁLY Összegyűjtött művei" című kiadványból
(Magvető Könyvkiadó Budapest 1979)