Garai Gábor: Tündér a kertben

Sophie Anderson festménye

Tündér szökött a kertbe.
Honnan, ugyan? Sehonnan.
És merre tart? Semerre.
Zöld zománcot varázsolt
hideg hólében ázott
gyámoltalan füvekre.

Tündér szökött a kertbe:
elszegődött a téli,
didergő fákba nedvnek;
társul kínálkozott a
tulajdon létezésük
poklába zárt rügyeknek.

Tündér szökött a kertbe:
fölnyílt arany szemétől
a mandula virága;
kitért a köd előle,
a fagy lebújt a földbe,
elállt a szél szavára.

Tündér szökött a kertbe:
nyújtózkodnak a törzsek,
a gyökerek zsibognak;
még a rögök is dermedt
mosollyal felköszönnek
a sápadt csillagoknak.

Tündér szökött a kertbe:
az arca láthatatlan,
a teste, mint a villám;
csak a szeme bogárzik,
varázslata virágzik,
szirmokba rejtve, tisztán.

Tündér, maradj a kertben:
általad él itt minden,
belőled kél a holnap;
láttodra, nézd, a görnyedt,
megőszült ágú nyírfák
barkái duzzadoznak.