Vas István

 

A hang

 

A villanyfényes ködben mendegél
Lassan, köhögve – majdnem öregúr.
Teára gondol, mert a téli szél
Kedélytelenül gallérjába fúj.

 

A szél kíséri, kéretlen szava
Csak régen hallott híreket jelent.
A hazatérőt bor, sötét tea,
Karosszék várja, könyv is odafent.

 

Ekkor nevén szólítják hirtelen,
Tréfásan kurtított nevén, ahogy
Ma már nem szólíthatja senki sem.
A hazatérő csöndben megvacog.

 

A túloldalról szólhatott neki
A hang, az össze nem téveszthető.
Honnan került oda, nem kérdezi.
Egyszerre visszazökken az idő.

 

Egyszerre minden oly természetes,
Megbénító, ujjongó félelem.
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les.
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.

 

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.