Eugen Jebeleanu

Előre

Nem tudtam, hogy az élet volt, ami elsuhant.
Azt hittem, hogy csak a levelek, a nappalok, a madárrajzás,
a Csütörtök macskájára leső Péntek párduca,
a cipősarkok, a bulvárok lankadó és emelkedő láza,
a gyűlések, a felszólalások,
a fáradtság, a pihenés, az autók s a nap
küllői, az elguruló holdgaras,
az éjszaka, a nappal, az éjszaka.
Nem tudtam, hogy az élet volt, ami elsuhant.

Nem tudtam, hogy épp te voltál, aki átsuhantál
a csillagoktól hemzsegő óriás számtalan sok mozdulata között,
a számtalan sok kereket forgató számtalan sok hajtókar között,
a számtalan sok sorsot görgető
jó néhány koponyarulett között;
mennyi mozgás, hogy elrejtsen
egy árva, néma fecskét,
kit egy pillanat szúrt keresztül,
egy mozdulatlan pillanat,
a pillanat, a nélküled való.

Aztán
minden megy tovább, előre,
az élet tincsei tovább hullámzanak,
milliárd napsugár nő
az árnyékká sötétült szál helyébe.

_{/Lászlóffy Csaba ford./}