https://pendulum.444.hu/2019/09/19/fenyes_laszlo_a_politikai_igazsag_fanatikusa_ii

Amikor Fényes október 31-én éjjel tudomást szerez arról, hogy a Mária Terézia Laktanyánál egy bosnyák ezredet vonultattak fel a tüntető tömeggel szemben, még éppen időben érkezik, hogy megakadályozza az összecsapást. Ismét élete kockáztatásával tesz tanúbizonyságot bátorságáról: a konflisból kiugorva, fehér zsebkendőt lobogtatva rohan a dühös tömeg és a fegyvert már célra tartó katonaság közé. Eléri, hogy lefújják a sortüzet. Vajon hány emberi életet mentett meg ezzel? Bizonyára több tucatot. Hogy a forradalom reggelre vér nélkül győzedelmeskedik, és az egész főváros békésen kerül a Magyar Nemzeti Tanács ellenőrzése alá, az nem kis részben Fényes László fellépésének is köszönhető, aki ezekben a napokban alig alszik, folyamatosan járja az utcákat és a létfontosságú hivatalokat, a rend fenntartására szólítja fel az ünneplő, levegőbe lövöldöző katonákat, és biztosítja a telefonvonalak, a villany-, a gáz- és élelmiszerellátás folyamatosságát. Közben lelkes tengerészekből álló alakulat kíséri és őrzi, akik a dunai monitorokra is kitűzték a nemzeti zászlót.

Az abszurd határát súrolja, hogy egy évvel később éppen őt vádolják majd a forradalom jóformán egyetlen halálos áldozata, Tisza István meggyilkolásával. Pedig még a korabeli sajtó is beszámolt arról, hogy ő maga "éktelen haragra gerjedve" kergetett el egy tengerészt a Nemzeti Tanácstól, aki arra akart vállalkozni, hogy meggyilkolja Tiszát. Fényes "felindultan tiltakozott az ellen, hogy a Nemzeti Tanácsnál, felesküdött katonák ilyen tettekre ragadtassák magukat, és mást tegyenek, mint amit tőlük a Nemzeti Tanács kíván. A matróz erre eltávozott." (Pesti Napló, november 1., 11).

"A nép ma éjszaka erőszakkal kezünkbe adta a hatalmat" - nyilatkozza Az Estnek november 1-jén. "A felelősség azokat terheli, akik a felsőséget rávették, hogy ne hallgasson intelmeinkre. Mi jó ideje láttuk, hogy nem tudjuk az embereket féken tartani és hogy ez némiképp csak azért sikerül, mert sokszor kedvünk ellen való agitációs kifejezéseket használtunk, hogy ily módon a nép morajló haragját csitítsuk. Szóbeli izgatás medrébe tereltük a dolgokat, hogy a népet a tettektől visszatartsuk. Reméltük, hogy időközben a hatalom észre tér, és belátja, hogy a rend állandó fenntartása mégiscsak úgy lehet, ha gróf Károlyi Mihálynak a törvényes főhatalom átadja a kormányzatot. Ez nem történt meg, és az események nem voltak tovább mederben tarthatók." Vajon így nyilatkozik valaki a forradalom másnapján, akinek a törvényes rend felforgatása, a zűrzavar előidézése a célja? "A forradalomnak az a baja, hogy az emberek megszeretik, pedig csak a szükséges rossz" - írja november 5-én Az Estben megjelent cikkében.

 

 

A forradalom győzelme utáni napokban sem pihenhetett meg, hiszen egyre vészjóslóbb hírek érkeztek vidékről, ahol a háború poklából hazatérő katonák a maguk kis miniforradalmait vívták meg a falvakban és városokban a régi rendszer képviselői, a jegyzők, az uzsorások (akik gyakran zsidók voltak) és a földesurak ellen, akik az otthonmaradott szeretteiket évekig sanyargatták. Földosztást követeltek, és gyakran a saját kezükbe vették a dolgok irányítását, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak. Összecsaptak a háborúból meggazdagodott földesurak és kereskedők zsoldosokból álló magánhadseregeivel. A nemzetiségi területeken gyakran magyarellenes éle is volt a felkelésnek, félő volt, hogy elszabadul az etnikai öldöklés. Fényes Nyíregyházára, választói körzetébe utazik, hogy csillapítsa a kedélyeket.

Később Károlyiékat azzal vádolták meg, hogy az ő izgatásukra bomlott fel a front, és ők oszlatták fel a hadsereget. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a katonák rendezetlenül, tömegesen hagyták el a posztjukat. "És azt mondják: 'igaz, a front felbomlott, de a magyar katonák csak azért akartak hazajönni, hogy a hazát itthon megvédjék. És ezt tették Károlyiék lehetetlenné.' Erre kell még röviden felelnem. Elsősorban is, ha nem tudott győzni az egész osztrák-magyar hadsereg a némettel együtt, akkor az egységes entente-hadsereggel szemben csak a magyar katonaság még akkor sem tudott volna győzni, ha itthon még harcolni akart volna. A szomorú valóság azonban az — és erre én, mint a nemzetőrségnek volt kormánybiztosa vagyok illetékes tanú —, hogy a frontot otthagyott katonák csak haza akartak jönni, sokan talán azzal a hittel, hogy itthon védik a határokat. Mire azonban magyar földre értek — tanúul hívok fel minden katonát, legénységit és tisztet egyaránt — mindenki sietett haza a falujába: 'a jegyzővel és a szatóccsal leszámolni'" (A háború elvesztése és a forradalom, 132). Nem csoda, hogy a katonák leszerelését ebben az időben éppen a vagyonos polgárság és a nagybirtokos konzervatív arisztokrácia sürgette a legjobban!