Kálnay Adél 

 

Különös, nyári nap

 

Volt egy nap egyszer régen,

egy furcsa nyári nap,

könnyű habfelhők úsztak át az égen,

s én a kert végében álltam éppen

kedves szilvafám előtt.

Ráérősen álldogáltam,

vártam, hadd teljen el a délelőtt.

/Mennyi időm volt akkor, mennyi sok!

Soha azóta nem találok annyit, pedig

kellene nagyon, nem úgy, mint akkor ott,

azon a furcsa, különös napon . . ./

Mi a jó abban, kérdezte nagyanyám,

mi a jó abban,

hogy csak álldogálsz a kertben, tétován,

van talán rá valami okod,

csóválta fejét és

elcsoszogott a kiskonyha felé.

Húzta őt a folytonos dolog,

meg sem várta, mit mondanék,

ha lenne válasznak bármilyen szavam,

de mindegy is, úgyse volt.

Szavam csak most van arról a furcsa,

különös nyári napról,

hisz most látom én, hogy az ágak között,

ott, ahová nemrég egy madár költözött,

valami moccanás vagy rebbenés készül

kilopni a csendet a levelek közül,

s a csenddel együtt a rend is halni készül,

a rend, amely kimondja,

hogy minden élőnek élni kell,

a rend, amelyről azt hittem, örök,

s most mégis, egy parányi lény

csendből, rendből kihullva,

akár könnyű pihe lefelé pörög,

s elém akar leesni éppen,

hogy lássam a kínt a szemében,

azért, hogy megtudjam, igen,

bármi, bármikor lehet,

mindez megtörténhet

egy szép napon majd veled,

hiába bízol oly nagyon

Istenben, hitben, jó reményben, 

biztonságod fészkéből,

mint gyönge fióka,

bármikor kihullhatsz a porba . . .

Ám hirtelen, egy fényes villanás,

vagy talán egy szárny suhanása,

s a halni készülő fióka mégsem

hullott a porba le,

ott volt, aztán – ó, Istenem –

többé nem volt már ott sosem.

Döbbenten és ujjongva álltam ott,

nyár volt, csend, nagy meleg,

könnyű habfelhők az égen,

egy különös nyári nap,

egyszer, régen . . .