Zelk Zoltán: A fű alatt


A légben lenge vé alak,
úgy vélnéd, vándor vadludak –
de nézd: szárnyuk mily ingatag
s nem is rikoltnak, nem libák:
a sűrű, alvadt csenden át
csak pelyhes felhők szállnak –
majd ők is csendé mállnak.

Mert ág se moccan, szél se jár,
mozdulatlan piheg a táj.
De a tenyérny fű alatt
népekkel dús országutak:
munkába indul, harcbaszál
hangya, cincér, szarvasbogár.
S mélyebben, a föld húsát
ezer csatorna sebzi át:
rejtett utcák, terek között
vakondok és hörcsögök
s fürge mezei egerek –
mit tudsz róluk, mond, ismered
e bújó s örök életet,
amely harcol, szorong, remeg
ott, hol már szemednek: a túl
s hol a szemednek már: alul?

S ti füvek, lombok, levelek,
tudhatod milyen óriás,
ha egy hangya útjába áll,
a páncélos szarvasbogár?

S ti füvek, lombok, levelek,
ha érthetném a nyelvetek,
a zizegést, a lombsúgást,
a lengő nádat és a sást –
bókol az erdő, vagy perel,
ha ezer levél kerepel?

Gőzölög az alkony. Merülök.
Megszólal fennen egy tücsök.
Cérnányi hangja, mint patak
futkos még a lombok alatt.
De egyre, egyre szélesebb
s hogy már kútmélyű este lett:
csattog s szétömlik, mint az ár –
tücsökzenévé vált a táj!
Őt zengik rétek, fák, hegyek,
holdként ő száll a föld felett,
hold-szemmel nézi: mily parány,
ki én vagyok most, a magány…

s úgy tűnik immár, fű alatt
fekszem… fölöttem pók szalad.