Áfra János

 

A nyelv a távolság

 

A kezdet nehéz, akár egy tehetetlen isten.

 

Nem volt első szó, nem volt első író ember,
nem volt első alany és nem volt első tárgy.
Hirtelen erősödött adattá számtalan dolog a térben,
amikor a szabályos kézmozdulatok előtti korban
alászállt a kép, ismétlődő hangokat hozva magával,
majd szavak vonultak el mellette a levegőben, 
és megpihentek a hallójáratokban. A pupillák mögött 
mondatok várakoztak, mint lelassult halak 
a tó befagyott jege alatt. Aztán a fény forrósodni,
a jég repedni, rajta a vonalak pedig írni kezdtek.
Egy falka elhitte, hogy nem állat többé.

 

Ez a hasadás azóta dolgozik a fejben.

 

Szabályos sorokban világlanak fel szavak, 
mint reggeli fények a sötét redőnylécek között.
A történés képpé, a kép pedig üzenetté lesz,
majd érzések áradnak szét a múlt hideg jeleiből.
Egy erő összehúzza a pupillákat, s a szem már 
nem képeket lát, a rajzok összekapaszkodnak.
Kezdetben minden írás ilyen szent és ismeretlen,
ezért az első égi utazók szellemállatnak öltöznek, 
főzeteikből isteni víziók és zajok szakadnak fel, 
aztán a kiváltságosak útját ledönti az értelem.
E rituális beismerés örökösei vagyunk.

 

A kéz szerelmet vall a képnek, és írni kezd.

A nyelv, mint jégfelszínen a pára, a folytonosság
vizét leplező súly zavaros meghosszabbítása.
Emberhang tölti be a levegőt élettel és halálfélelemmel,
az írás pedig átörökít egy-egy végzetváró képletet.
Legkedvesebb főneveinket kegyetlen igék kísérik,
és hihető melléknevek tapadnak rögzült számsorokhoz,
melyek összekötnek bennünket a csillagokkal.
De ki érez majd bármit is nullákból és egyesekből?
És milyen büntetés vár a berlini zsidó múzeum 
vakbuzgó robotjára, amelyik ateista létére szüntelenül
másolja a Tóra szent szövegét? Vagy milyen áldás?

 

Aki választ adhatna, már nem érti ezt a nyelvet